Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Foltimoki)

Barátok, vagy mi
Megosztás: f

Barátok, vagy mi

Tehát ti azt mondjátok, hogy mindenből van kiút? Bármi lehetséges? Képes vagy rá, csak az akaratod és a stabilitásod számít? Röhejes. Az egyetlen, ami csak közrejátszik az a kiismerhetetlen és kegyetlen szerencse, ki gúnyos mosollyal az arcán kést szegez a torkodnak, azt várva, míg meg nem ragadod és szúrod le te saját magad.
Hanyatt vágódtam az ágyamon és lassan kifújtam a levegőt. Belefáradtam. Belefáradtam mindenbe. Egyszerűen csak nem bírom tovább.
Egy mozdulattal leoltottam a villanyt és belenyugodva bámultam a mindent felfaló, kezeivel viccesen integető sötétségnyúlványokba. Kezdődik.
" Örökké együtt maradunk, igaz? " - visszhangzott a fejemben idegesítő, mégis megnyugtató hangja. Összeszorítottam a fogaim és próbáltam kizárni a fejemből, de képtelen voltam.
- Tényleg örökké együtt maradtunk - nevettem fel siralmasan keserűen - Még mindig itt vagy. A fejemben.
Ugyan mégis mi lett belőlem? A karizmám. Az életem. A mosolyom. A barátaim. Minden eltűnt csupán egy másodperc leforgása alatt. Mintha valaki kirántott volna az évek alatt gondosan felépített kis bunkeremből, melyet a barátaim segítettek összerakni és megtartani. A bunkeremből, mely megvédett és melyben biztonságban érezhettem magam. Hol boldog voltam, hol elfelejthettem mindent és gondtalanul élhettem mindennapjaim. Hol önmagam lehettem. Hol tényleg, de úgy igazából, képes voltam mosolyogni és mosolyt csalni mások arcára. Már el is felejtettem milyen volt.
Hisz, igen. Nekem az egyetlen szerelmeim ugyanis, a barátaim voltak.
Mindig is tisztában voltam vele, hogy az emberek gonoszak. Nem, nem tapasztalatlanok vagy csak egyszerűen gyerekesek. Gonoszak. Ízig-vérig.
Gyermekkoromban túl sokszor voltam áldozata a nagyobbak kibontakozó uralkodási vágyainak. Eltapostak, a földbe tiportak és addig rúgtak, míg a szívem legkisebb darabja is szanaszét tört, feneketlen, sötét magányt hagyva maga után.
Akkoriban nem volt senkim. Nem volt semmi támaszom. Nem voltak ott a szüleim, nem voltak barátaim, senki, aki megkérdezte volna esetleg, hogy "Jól vagy?"
Egy sötét, mindent beszippantó felhő gyűlt körém, ami eltaszított minden jót, és mágnesként vonzotta a rosszat és a kegyetlenséget. Magányos voltam az emberek által felépített feltörhetetlen ketrecben, hol egyedül csak a saját szörnyetegem társaságát élvezhettem. Ő beszélt hozzám, bíztatott, és azt suttogta förtelmes, mégis csalogató hangján, hogy még van esélyem túlélni ezt. Még élhetek.
Hallgattam rá és még nagyobb csapdába estem. Ahelyett, hogy az életemen segített volna, inkább kioltotta azt. Foggal-körömmel harcoltam, határaimat feszegetve próbáltam eldobni a kést a kezemből, de a szörny szerencsétlenségemet nézve csak még nagyobb erőre tett szert és cselekedett. Agyarait a húsomba mélyesztette és mancsával felnyitotta a mellkasom, de tudatosulva a ténnyel, hogy már nincs alatta semmi, inkább a bőrömbe bújt és egy életen keresztül, eszeveszetten marcangolt belülről. Azt hittem megfogok halni.
Könnycseppek gördültek végig az arcomon.
Aztán megjelentek a barátaim.
Önzetlenül kezet nyújtottak, és kirángattak abból a rozsdás, szanaszét törött ketrecből. Lábra álltam, és mikor meginogtam ők képesek voltak megtartani hátulról.
Vállvetve harcoltunk a kegyetlen, mindannyiunkat elnyomó társadalom ellen. De tudjátok mit? Rohadt jól is tettük.
Ők megtanították, hogy a bennem lakozó szörnyet nem legyőzni kell, hanem elfogadni. Kis idő után, élve szavaikkal, magam mellé tudtam állítani és együtt erősebbek voltunk, mint valaha.
Hat kéznek sikerült megragadnia a vállamat és visszarántani a boldog napok, ismerős és megnyugtató környezetébe, hol a magányt egy nevetésnek nevezett kardcsapással képesek voltunk elpusztítani.
Évekig ott voltunk egymásnak és végre úgy éreztem, megbízhatok valakiben. Végre érezhettem, milyen mikor valakinek vannak barátai. Milyen, mikor mindennap tud az ember beszélni valakivel vagy milyen mikor egyszerűen csak kalandot keresve és izgatottan hunyja le éjszaka a szemét és várja az ismeretlen, felfedezetlen holnapot.
Közös célok és jövők. Mindenünk megvolt, még sem volt semmink. Hiába nem értünk el a kezdetekben sikereket, ha mind a heten ott voltunk, tudtuk hogy bármire képesek vagyunk. A remény csillagként csillogott körülöttünk és varázsa sosem hagyta, hogy kialudjon bennünk a fény. Olyan volt, mintha tűzben égő szívünket egyfolytában olajjal locsolta volna.
Persze, mint mindenhol itt is voltak megpróbáltatások. Egymást hibáztattuk, összevesztünk, vagy csak egy rossz nap keretében éktelen düh kerekedett felül rajtunk.  De mindig is tudtam, hogy a barátságunk erős annyira, hogy bármit kibírjon.
Kivéve a kötelességet.
Anyám hirtelen lebetegedett és csak külföldön kaphattunk megfelelő ellátást.
Úgy éreztem magam mintha újra kirántották volna alólam a talajt és egy újabb gödörbe estem volna. A barátaimmal együtt töltött idő alatt a lyuk csak egyre jobban mélyebbült, én pedig a végén nagyobbat zuhantam, mint valaha.
Tudtam, hogy el fog jönni ez az idő, de azt hittem nem ilyen korán. Azt hittem a bevonulásnál veszítjük el egymást, de a tudat, hogy csak pár ilyen nevetségesen boldog időnk volt, még jobban elszomorít.
Mikor el kellett mennem nem köszöntem el tőlük. Nem hagytam semmit, nem szóltam senkinek. Úgy gondoltam ez a legjobb döntés amit tehetek. Árnyként csendesen kikúszni az életükből, mintha ott sem lettem volna. Ha nem hagyok sebet, nem sebeznek meg. Legalábbis ezt hittem.
De mikor már megint a sötét falakat kellett bámulnom, és az éjjelek a szó szoros értelmében széttéptek, rájöttem, hogy mindvégig csak becsaptam magamat. A saját ***emet akartam védeni, el akartam menekülni és eszembe se jutott, hogy szembenézzek a csúf, kegyetlen valósággal. Újra egyedül maradtam.
A megszelidített szörnyetegem újra ellenem fordult és már nem volt senki, aki segített volna. Belém vájta karmait és nem hagyta a tüdőm levegőhöz jutni. Kapálóztam, és könyörögtem. Teli torokból kiáltottam, hogy valaki segítsen, hogy valaki megragadjon, hogy a barátaim itt legyenek mellettem. De egyedül csak a magány kuporgott előttem, gúnyos vigyorra húzva száját, zsebkendőt nyújtva felém.

( 100 megtekintés )

Szólj hozzá:

  - megszűnt felhasználó - 2019. 08. 27. 1:08  
Köszönöm szépen^^

Sonara 2019. 08. 13. 19:54  
Tetszetős^^ Vannak azok a napok amikor mélyen együtt tudok érezni a főszereplővel.

Lillusi 2019. 08. 12. 22:25  
Nagyon különleges hasonlatokat/metaforákat használsz. Érdekes és élvezetes volt olvasni!
Alkoss minél többet!


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2019 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat