Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Foltimoki)

Empty
Megosztás: f

Empty

      Kisétálok a Balaton partjára. Mezítláb gyalogolok át a kemping pázsitján, és nincs rajtam más, csak Matyi pólója. Világoskék, átlátszó póló, körülbelül kétszer akkora, mint én vagyok. Vékonynak érzem magam, könnyűnek, gyengének, védtelennek, esetlennek, elhagyottnak, magányosnak. Üres vagyok.
    Kisétálok a Balaton partjára. Piszok hideg van. Csíp a víz felől jövő nyáréji szél, befúj a pólóm alá, végigfut a gerincemen, kiráz mindenhol, majd a pólóm nyakán keresztül elszalad. Kinevet, kikacag, lesajnál és megsajnál, de inkább elhagy. Jobb nekem nélküle. Mindenki nélkül. Vagy nem? Hiányzik. Üres vagyok.
    Kisétálok a Balaton partjára. A többiek alszanak a sátorban. Ott bent meleg van, mert ha hatan alszunk a négyszemélyes sátorban, akkor bőven be tudjuk lehelni. Hatan négy helyre.
Soha nem akarok melléjük feküdni többször, túl sokan vagyunk, túl közel. Túl közel. A sátor tele van. Megtelt. Én is megteltem.
Kimásztam a sátorból, hogy kisétáljak a Balaton partjára. Ők ott maradtak, most már csak öten a négy helyre. A sátor nélkülem is megtelt. Én üres vagyok.
    Kisétálok a Balaton partjára. Tudatosítanom kell magamban, hogy ezt teszem, mert különben eltévednék. Nem nagy ez a kemping, de ha az ember nem érez semmit, könnyen el tud tévedni. Üres vagyok.
Fájdalmasan üres.
    Kisétálok a Balaton partjára. Matyi pólója van rajtam, egy sima világoskék póló, ami enyhén átlátszó. Átlátszanak a melleim, átlátszik, hogy nincs rajtam semmi más. Mindenemet a sátorban hagytam. Ott szeretném hagyni ezt a borzasztó ürességet is. Ott szeretném hagyni a fájdalmat. A fojtogató gombócot a torkomból, a nyomasztó, kongó semmit a gyomromból, a feszítő, szúró érzést. Ott szeretném hagyni a gondolataimat, a fülledt ágymeleget.
    Kisétálok a Balaton partjára. Már elmúlt éjfél, és a balatonboglári zenebona is elhalkult. Amikor behúztuk a sátor ajtaját, még javában zenéltek valamelyik bárban. Most csend van, csak a tücskök ciripelését lehet hallani, a hűvös, lágy nyáréji szelet a Balaton felől, a víz csobogását, ahogy a partmenti köveknek csapódnak a hullámok. Egészen biztosan dermesztően hideg a víz, hiszen már régóta nem volt olyan kánikula, hogy felmelegedjen. De nem zavar. Be fogok menni. Az üresség nem fázik. A semmi nem fázik. Nem fázom.
    Tizenhét éves vagyok, Matyi pedig harmincöt, körülbelül kétszer annyi, mint én vagyok. Elveszek mellette. Az ő pólója van rajtam. Egy sima világoskék póló, ami halványan átlátszik, nem büdös, nem meleg, nem koszos, csak körülbelül kétszer akkora, mint én vagyok. Elveszek benne.
És ő is elveszett bennem.
    Belesétálok a Balaton hideg vizébe. Tényleg nagyon hideg, de olyan, mintha nem fognám fel. Valaminek le kell hűtenie, mert még érzem a sátor melegét, még érzem a langyos leheletet a nyakamon, még érzem a forró ujjakat a hátamon, a hasamon, az arcomon, a hajamban. Érzem mindenhol. Ott akarom hagyni a sátorban a hálózsák, a pléd, a párna, a cuccaink és a többiek mellett.
Ahogy bemerülök a vízbe, minden fájdalmam felerősödik. Jobban fojt, jobban nyom, jobban feszít, jobban szúr. És én hirtelen még vékonyabbnak, könnyebbnek, gyengébbnek, védtelenebbnek, esetlenebbnek, elhagyottabbnak, magányosabbnak érzem magam. Üresebbnek. Semmibbnek.
A világoskék póló rám tapad, mintha átölelne. Magához szorít, magába szorít, és én elveszek benne. Magamba szorítom, és ő elveszik bennem.
A hálózsákot érzem, a sátor melegét. Felmelegít, bent tart, magába fojt, marasztal.
A vizet érzem, a hullámokat. Lehűt, befed, és megtisztít, mintha betölthetné az ürességet, mintha visszaadhatná, ami elveszett, mintha megvigasztalhatna, mintha az eleve kisírt, elfojtott könnyem lehetne. Mintha megválthatna ebből a szörnyű semmilyen, de határozottan rossz állapotból.
Matyit érzem, az ujjait, a leheletét. Üres vagyok és kihasznált. Vissza szeretném tekerni az időt, azt szeretném, ha ez az egész most nem lenne. Ha nem akarnék egyszerre maradni és elmenekülni is. Ha nem akarnám egyszerre levenni ezt a pólót, és ezzel együtt itt hagyni és elengedni mindent, meg örökre beleburkolózni is.

    Kisétál a Balaton partjára. Látom, ahogy közeledik. Látom a sötétben a félmeztelen sziluettjét. Lassan jön, ő is mezítláb, csak a rövidnadrágja van rajta. Nem átlátszó, de nem kell átlátszania.
Nem kell megkérdeznie, mit csinálok a vízben. Nem kell megkérdeznem, hogy miért jött utánam. Tudom, hogy tudja. Tudja, hogy tudom.
Harmincöt, tizenhét.
Matyi lassan jön be a vízbe, ő magánál van. Fázik, érzi, hogy hideg a víz. Őt nem tisztítja, nem váltja meg, nem hűti le. Bemocskolja, fejbe vágja, vádolja.
Ő nem üres, tele van, felmelegedett.
    Sétálunk a Balaton hideg vizében. Reszketek Matyi világoskék pólójában, míg ő félmeztelenül reszket mellettem. Fázunk. Fázom a hidegben, fázom a melegben, üres vagyok, semmi vagyok. Fázik a tudattól, fázik tőlem, fázik a felelősségtől. Átkarol a vízben, magához szorít, megpuszilja a homlokomat, mint amikor elvesztem benne. Érzékelem a karját, az ujjait, a pólóját, a leheletét, az ajkait, a testét. Mégsem érzek semmit. Üres vagyok.
Magamhoz szorítom a kezét, ahol a mellkasomhoz ér, mint amikor elveszett bennem. Egymáshoz szorulunk. Egymásba szorulunk. Egymásra szorulunk.
Kétszer annyi, mint én. Kétszer akkora, mint én. Kétszer…

Megerőszakolt.

( 164 megtekintés )

Szólj hozzá:

Blurryface 2019. 08. 13. 22:00  
Köszönöm szépen mindkettőtöknek, nagyon sokat jelent. <3

tigrancs3 2019. 08. 11. 11:39  
Nagyon magával ragadott a hangulata, csodálatos volt, nem bántam meg, hogy elolvastam.<3

Yuzuko 2019. 07. 23. 19:05  
Egyszerre gyönyörű és megrázó. Lenyűgöztél (már sokadszorra).


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2019 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat