Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Bettica)

By the moonlight
Megosztás: f

By the moonlight

Past

Csendes éjszaka volt, de valamiért felébredtem. Mintha alvajáró lennék, csak a lábaim vezettek ki az étkezőbe, a hálóból. A bársonyos ezüstszínű függönyök nem voltak elhúzva, így bárki beláthatott volna rajtuk. Megálltam a nagy ablak előtt, és tekintetem az elém táruló tájra szegeztem. Szinte lemeredtem a furcsa szépségétől. A Hold fénye oly’ erősen világított, hogy az ég a világoskék egy érdekes árnyalatában tündökölt. Május, számomra az év legszebb hónapja uralkodott. Az árok szélén az álmunkra vigyázó vadszilvafák rózsaszín virágba borulva ringatták sötétbarna ágaikat. Ekkor elbizonytalanodtam, hiszen a virágzás áprilisban van - az isteni nyugalomba a tagadás ősi szelleme szemtelenül belopózott, mint egy ártó féreg, egy megtévesztő, nyugtalanító gondolat. A rózsakvarc szirmokra fehér, gyémánt hó esett a mennyből, hangtalanul. Lassan emeltem a szemeim az égbolt felé, ahonnan valóban hullott a hó, finom csipkeként betakarva a fákat. Felhőket hiába kerestem, meglepetésemre fenn ezernyi csillag ragyogott, apró kristályok, akik a Holdat ékesítették. Volt benne valami fagyott boldogság, talán melankólia, amiért sokáig elnéztem. Hirtelen eszembe jutottál. A szemed színe, ami a legkékebb égszíntől is élénken kiemelkedik, a legvadabb álmaim veled, melyeket évek múltán meg is élhetünk. Ha csillag lennél, örökké ragyoghatnál nekem, és én minden éjjel bámulnálak, ó, de te egy ember vagy, egy vágy, egy remény, melynek fénye kialszik, ha a lelke elhagyja a testét. Csak egy percet kérnék, hogy a füledbe súgjam a neved, ami az első ember neve is volt. Ígéretek? Nem. Egy lány szenvedése. A lelkem diszharmóniája, a káosz gyönyörűsége elevenedett meg a fehér keretes ablak mögött. Mondd el a titkodat, nincs messze a szürke márványkoporsó, a lábam körül hideget éreztem. Anya ott állt az ajtóban. Kialvatlan szemeit a sötétben is észrevettem. Kicsit megijesztett.
- Te tudtad? … Tudtad hogy melletted állt a Halál? Nem volt egyértelmű?
Természetes kérdés. Egy enyhe fejbiccentéssel feleltem. Rögtön vissza is ment aludni, mert a fáradtságtól majd’ összeesett. Egy Anya mindent megérez.  A Halál is kívánt engem, nemcsak a választottam. Egy szál fehér selyemben, leengedett hajjal, a kaszás Minden Vágya voltam. Nem kaphat meg, szóba sem elegyedek vele, tudomást sem veszek róla. Nincsenek félelmeim, egyszer úgyis minden rémálomból felébredünk. A leghosszabb rémálomból akkor eszmélhetünk fel, ha elértük a mennyország kapuját. ’Dear lord, when I get to heaven, please let me bring my man, when he comes tell me that you'll let him in.’ – Elizabeth Woolridge Grant

Present

Éjjel fél tizenkettő van. A napokban festetünk, a folyosót és a nappalit. Amikor az előző eset megtörtént, fogalmam sem volt, hogy egy tenger fog minket elválasztani, bár valamilyen beteljesületlen boldogság járta át minden porcikám, olyan szerelmes voltam, hogy nem törődtem vele. Most is az vagyok, most is, mikor ezeket a sorokat megírom, de valahogy jobban fáj. Már megértem, miért mondják, hogy a szerelem fáj, hogy szerelem nincs fájdalom nélkül, fájdalom nincs szerelem nélkül. Egyedül bolyongok a házban, ahol csak a kis éjjeli lámpa hideg, fehér fénye gyéren világítja meg a bútorok nélküli folyosót. Már említettem a festést, ki kellett pakolnunk mindent. Kivéve egyvalamit. Ahogy belépek a nappali ajtóján a visszhang ügyesen visszaveri a lépteim hangját a vaksötétben. Az ablakok nyitva, a függönyöket leszedtük. A tükrös szekrény a bal kezem felől mered rám, mint egy hatalmas fenevad, aki mindjárt támad. Szeretek ilyen gondolatokkal eljátszadozni. Beteges. A kinti lámpa fénye az egyetlen ami beszűrődik. A tükör pedig visszaveri az ezüstös fényt, így a szoba valamivel világosabb. Az ablakhoz botorkálok. Még a sóhajom is visszahallatszik. Az ég koromfekete. A vadszilvafák merész vérvörös lombja integet a szélben. Árnyékuk olyan, a tükörben, mintha el akarnának ragadni. Lucifer, most hol vagy? Anya mélyen alszik, villan át az agyamon. Az ajtót nézem egy darabig. A tükörrel szemben fordulok. Hajam a szemembe fésülöm. A hosszú selyemben vagyok. Látod ezt a szörnyeteget, szellem-testvér? Nem kell ez neked. Úgy nézek ki, mintha egy ismert horrorból bújtam volna elő. Elég a komédiából. Szépen visszaigazítom barna hajkoronám. Milyen gondolatok tenyésznek még kaotikus elmémben? Melyiket hagyjam meg, hogy színes virágot bontson, s melyiket tépjem ki gyökerestül’ , ha kikel? Lefekszem a padlóra, hogy a plafont bámuljam. Magány. Távolság. Két szó, amit a Halálnál is jobban gyűlölök, mert abban ott a remény, a megújulás. A gondolatom a Tiéd. Oh, kérlek borítsd be testem szerelmednek mézédes illatú fehér rózsáival. Amen.

Future

Visszatérek. Mezítláb osonok ki a folyosó fehér kövein, az étkezőbe, hogy nosztalgiázzak. Hajnalodik, de nyugodt sötétségben mélyen úszik a kinti világ. Az elmém tiszta, fehér virágok nyitják ki kelyhüket, a gazt mohón elnyeli a föld, ahogy csírát bont. A kertem rendezett, és van valaki aki néha megöntözi. Életem legszebb szakaszában már nem vagyok olyan buzgó. Hagyom a dolgokat. A vadszilvafák olyan magasra nőttek, hogy a tetejükről csak egy lépés a mennyország. Veled lépek be oda, ha eljön az idő. Ha eljön? Nem. Az idő végtelen. "Nem az idő halad: mi változunk."* Te is változtál. Én is. Szinte gyermekként kezdtünk el egymás után vágyni, és azt írtad, hogy mellettem akarsz meghalni. Ha a sors így akarja, így lesz. Addig sodródunk a bizonytalanság feneketlen óceánjában - melynek felszíne vakító fénnyel bolondít meg - míg a vihar nem csillapodik. Képtelenség nem őrülten, hévvel, a végtelen, hívogató hullámokba gázolni, hogy később a keserédes boldogság medrében vergődjön az ember. Nekem megéri. Úgy vélem, neki is. Alszik. Rossz ötlet volt, hogy egyedül hagyom az ágyban. Hallom a lépteit. Felém közeledik. Nem kapcsol villanyt. Most azt gondolhatja, hogy megint jelentéktelen, de érdekes dolgokon filozofálok. Szecesszió. A szó, ami jelenleg átfut agyamon. Itt áll mögöttem, éberek vagyunk. Kinn minden alszik, halott, hervad. Szép ez az őszi hajnal. Ahogy íves vállaimra teszi a kezeit, ledermedek. Suttog, de csak a hangját hallom, nem értem, mit mond. Nyugtat, ha hallom. Becsukom szürkészöld szemem, mikor kezei kebleimre siklanak. Tudom, bánja, hogy van rajtam ruha. Derekamat fogja, s egy levegővételem akaratlanul is hangosabb. Carpe diem. Elenged, mellém lép, a kezemet keresi, az egybefonódik az övével. Mindjárt lehull a rozsdaszínű levél a fáról. Az ablak mögötti mindenséget figyeljük. Megszorítjuk egymás kezét. A levél leszédül az ágról. Unum ex illis ultimum. Vajon mire gondol? Mit számítana, hogy mire? Semmi sem számít igazán, ha szerelmes vagy. Minek levegőt venni, ha csókja adja az életet? Ha beszél, szavait iszom telhetetlenül, elnyelem őket, mint forró kő a jéghideg vizet. Akarom. Felgyorsul a szívdobogásom. Elengedi a kezem, magához húz, olvas a gondolataimban. Szorosan ölelem, fejemet vállára hajtom. Szavak nélkül játszunk. A káoszban a szerelem művészet, a valóságban rejtély. Csendes éjszaka volt, mi pedig visszasétáltunk a hálószobába.

* Madách Imre idézete

( 41 megtekintés )

Szólj hozzá:

tigrancs3 2019. 07. 11. 11:49  
Azt nem tagadom, hogy zavaros, de örülök, hogy elnyerte a tetszésedet.

Karina2003107
 
2019. 07. 11. 0:50  
Zavaros (talán csak nekem), de gyönyörű. Tetszett, annyira szépen van megfogalmazva.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2019 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat