Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Bettica)

12:00 - 40.rész
Megosztás: f

12:00 - 40.rész

  „A gonoszság olyan hideg fény, amelyben minden elve­szíti a színét, és ráadásul örökre.”
      Alessandro Baricco

Ez volnék én? Ez lenne a sorsom? Lehet hogy ennek a történetnek én nem a hőse hanem a főgonosza lennék? Nem,én ismerem a sorsot. Ami azt illeti személyesen. De mire is gondolhatnék azután, hogy elrohantam a barátaimtól,most pedig itt állok egy sötét,és hideg decemberi estén, a sikátorban egy Marie nevű lánnyal, akinek a kezemtől,amit szorosan a szájára szorítottam lassan kezdett már elfogyni az oxigénje. Pedig valószínűleg amit tenni akart volna ma este, az nem más mint hogy hazamehessen egy hosszú nap után,lezuhanyozhasson,és aludhasson egy nagyot. Hogyha én meg nem állítom a bárból kifelé jövet ahol pincérnőként dolgozik.
- Hogy telik az este? - kérdeztem a kocsijának dőlve,egy kicsivel a történések előtt, mire ő hátratántorodott. Nagyon alacsony,szőke hajú húszas évei elején járó nő volt. A hideg ellenére csak pulcsit viselt,kabát,és sál nélkül.Fejére piros sapkát húzott.
- Uramisten halálra rémített! - tette a szívéhez a kezét,majd, egy kissé ingerült arckifejezést öltve intett hogy elléphetnék az útjából,amikor az arcán hirtelen felismerés jele bukkant fel - Maga volt az aki egész nap a bárban ült,és megpróbálta elkérni a számomat?
- Igazán nem hibáztathat emiatt,éppen az élet nagy dolgain elmélkedtem amikor megkérdezte mit hozhat - mosolyodtam el - Mást nem is válaszolhattam volna. - Tudja romantikus lélek vagyok.
- Hogyne roppant romantikus lehet ha egész nap egy bárban ül fejé az asztalnak szegezve,és ráhajt a pincérnőkre. Higgye el én már sok olyan romantikus emberrel találkoztam akkor mint maga...Most pedig megengedi hogy beüljek végre a kocsimba?
Való igaz már reggel bementem a Steve's bárba ahonnan csak este voltam hajlandó kijönni amikor Steve a tulajdonos megbökte a karomat. - Hé!Sajnálom barátom,de zárunk. Ha gondolja holnap visszajöhet,de mára ennyi volt. - miközben beszélt behúzta a függönyt az ablakok előtt,és az utolsó poharat is eltörölgetvén,felpakolta azokat a pult fölé erősített fapolcra.
- De hiszen még csak most kezdődik az este! - jelentettem ki,és kezemet széttárva körbemutattam,mintha népes embertömeg lenne mögöttem,akik szórakozásra vágynak,de a valóság az volt,hogy csak én voltam ott teljesen egyedül.
- Nem.
- Hogy mondta? - kék szemében kitágult fekete pupillája a meglepetéstől,amit rövid, de annál határozottabb válaszom okozott.
- Nem mehet el - megragadtam a csuklóját. Száraz,és átfagyott kezek szorultak dühtől fűtött markomba
-Azonnal engedjen el,vagy hívom a rendőrséget! - mondta majd sikoltott egy óriásit -Segítség! Valaki....- próbálkozott rémülten,de többet már nem tudott mondani,mivel a kezemet a szájára tapasztottam,és magammal vonszoltam a közeli sikátorba
- Ha megígéri hogy nem sikoltozik többet akkor elengedem. Rendben? - a kék szemek úgy reszkettek az éjszakában mintha csak egy gyertya lángjai lennének,amelyeket én örökké kioltani készülök.
A nő levegő híján hevesen bólogatni kezdett,én pedig szabadon engedtem a száját.
- Mit...- kezdi,de ismét közbe vágok
- Hogy hívnak?
Mivel nem válaszol erősen a falnak lököm és ingerültebben újra megkérdezem - Hogy hívnak?
- Marie vagyok,csak kérem ne bántson! - emelte fel maga elé védekezően a kezét
- Miért ne Marie mondja meg? Engem is annyiszor bántottak. Tudja milyen érzés mindent elveszíteni? A barátját..a férjét..a testvérét?
- Miről.... - a  nő most még zavarodottabb arckifejezést öltött mint eddig
- Én tudom. És higgye el Marie nagyon nagyon rossz érzés...Tudja milyen az amikor bármit megtehet,mert már nincs semmi amit elveszthetne? Egyedül csak az életemet veszthetném már el..de hát azt már nem is tartom akkora kincsnek mint régen.
Marie idegesen remegve próbált távolságot tartani tőlem
- Nézze én nem tudom mi történt magával,de szerintem jót tenne ,ha felkeresne egy szakembert.De kérem hagyjon engem békén.
Marie szavai ellenére eszem ágában sem volt gátat állítani megáradt folyóként előtörő szavaimnak
- Miért? Soha nem gondolkozott azon még hogy miért? Maga csinálja itt a dolgát, éli az életét,de egyszer úgy is vége lesz....lehet előb mint szeretné,és akkor senki sem fog emlékezni magára. Senki Marie...Maximum pár ember...és akkor meg mondja meg Marie mi értelme van? Miért kell magának  a pénz vagy a szerelem, ha egyszer ezek úgyis múlandó dolgok? Ez a szép arc is ráncos,és öreg lesz egyszer- simítottam meg a nő hófehér arcát.
- Ne érjen hozzám!- ütötte arrébb kezem - Steve! - síkította ismét -Segíts!
- Teljesen reménytelen a próbálkozása hölgyem. - mondtam és ismét ezúttal még erősebben befogtam a száját minket - Ráadásul olyan rövid az élet. Ne pazarolja a hangját,ilyen fölösleges dolgokra.Elengedem magát megígérem, ha meghallgat engem. Csak ennyit kérek. A figyelmét,és a társaságát. Nem tudom másnak már elmondani mi bánt Marie. Nem maradt senkim,és semmim. Szóval kérem... - mondtam,és mondandóm közepette visszarántottam a nőt,aki épp futásnak készült eredni,majd a szemébe néztem - Hallgassa meg a történetet arról,hogyan találkoztam a sorssal.
Marie szemében a hidegtől,és a félelemtől könnyek szöktek,de én könnyedén,óvatosan mintha csak egy sérült madárkát érintenék, letöröltem azokat hüvelykujjammal - Ne aggódjon - mosolyodtam el - Én csak igazán szép történeteket mesélek.

( 16 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2019 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat