Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: دُنْيا)

Heavier than a heartbeat
Megosztás: f

Heavier than a heartbeat

                        A Gerhard-család



Vidéki gazdagok voltak. Szerették az életet, egy nagy házban éltek, valahol a déli tartományban. Kertjük tágas volt, de a fű egyenletlenül nőtt, mert a hatalmas diófa lombja alá nem jutott sok fény. A ház néhány ablakából tökéletesen meg lehetett figyelni, hogy váltakoznak az évszakok a lugasban. A zord májusi napok ellenére a hőmérséklet fokozatosan növekedett, bár a szélfúvás alig akart abbamaradni. Néha-néha felborzolta az udvaron jókedvűen játszadozó kislányok haját. Önfeledten fogócskáztak a vén fa körül, fehér, kék és vajszínű fodros kis ruhájukban. A legmagasabb lány kiállt a játékból, majd pitypangot szedett.
- Milyen kedves gyerekek. Mind az öné? - A ház falától egy méterre, furcsa, cilindert viselő, talpig feketébe öltözött férfi állt. Esteban Murney, aki nem olyan rég veszítette el édesanyját. Egyszer sem járt még ezen a birtokon, teljesen idegennek érezte magát, s már a sírás kerülgette mikor eszébe jutott, hogy anyja a szeme láttára halt meg. Próbálta elhessegetni a rossz gondolatokat, de kerek, barna szemeiből egyértelműen bánat tükröződött. Hosszúkás arcán kövér könnycsepp gördült le, miközben teltebb szája ügyetlen mosolyra húzódott.
- Nem. Csak a legnagyobb.
A birtok urának hangja kellemesen csengett. Egy pillantást vetett mostoha keresztfiára, aki görnyedt tartással a szürke járdára bambult. Beismerte, hogy nehéz helyzetbe került, ám a szomorúságot hamar ki szerette volna orvosolni belőle. Gazdag úriember volt, a maga módján bohém, ismerte a gyors feledés módjait. Fritz Gerhard elegáns fehér öltönyben tett egy pár lépést a vendég felé.
Esteban felkapta a fejét. Nem akart, s nem is tudott kérdezni. Úgy érezte, a torkában egy szúrós növény kezd el sarjadni, mely egyre nagyobbra nő, csak percek kérdése, mikor fojtja meg belülről.
- Fiam, egy haláleset mindig megrázza az embert - közben megérintette a fiú vállát -, túl kell lépned, mert úgysem változtathatsz rajta. Nem vagyok bölcs ember. Tessék, a jó tanács után adok egy rosszat is. Idd le magad, felejtsd el, egyetlen éjszakára. Aztán másnap aludj, mert akkor pihen az agyad.
- Úgy lesz.
Nem akart ellenkezni a ház fejével. Jól ismerte magát, az alkoholra rá sem tudott nézni. Félt, hogy Fritz megharagszik, ha visszautasítja. Képtelen volt tiltakozni, mert arra tanították, hogy fogadjon el mindent, amit jó szívvel adnak. Kis idő múlva, egy középkorú lakáj érkezett, és felvitte a masszív, fekete poggyászt. A sötét ruhába öltözött ifjú férfi sokáig nézte, amint a barátságos szőlőlugas alatt elballag a ház ajtajáig. A levelek között fentről átsütött a meleg, késő tavaszi nap, mely a komornyik kopasz fejtetőjét meg-meg világította. Kinyitotta a bejárati ajtót, majd a küszöböt átlépve becsukta maga után.
- A többi kisasszony játszópajtás - az árva fiút Fritz hangja zökkentette vissza a valóságba -, megengedtem a lányomnak, hogy áthívja őket. Így legalább nem magányos örökké. Kicsit aggódom miatta, hiszen hétköznaponként egész nap a szobájában tanul, holott egy tizenegy éves gyermek nem való a négy fal közé. A szombat az a nap, amikor szabad, mint a madár. Vasárnap délelőtt templomba megyünk, délután rokonlátogatás, vagy egyéb programok, amik lefoglalják. Noha, nem panaszkodhat, hiszen megadunk neki mindent. Gondolkodtam már rajta, ha idősebb lesz magunkkal visszük a szórakozóhelyekre. Ám a feleségem általában lebeszél róla, hiszen az az élet, ami ott folyik, nem egy erkölcsös hölgy szemeinek való. Tudja, azok az éjféli tivornyák, a bódító illatok, a drága mulatságok. Nagyon csábító lehet, főleg egy fiatal lepke számára, aki csak most bontogatná a szárnyait. De ebből a lepkéből áldozat lehet, vagy örökre elrepülne máshova. Nem láncolhatom magamhoz örökre ezt a kis törékeny porcelánbabát, hanem azt sem hagyhatom, hogy ez az életforma darabokra zúzza a tiszta lelkét.
- Én azt szeretném, hogy a lánya mindig boldog legyen.
- Én is, de még mennyire!
Könnyed léptekkel haladt a fűben, mint egy kis őzike. Jobb markában sárga pitypangokat szorongatott. Szemeiben végtelen öröm csillogott, mert arra gondolt, hogy a többiekkel készítenek belőle egy szép nyakláncot. Sötétbarna haján a napfény sugarai csillantak meg, mialatt egy árnyékos hely után kutatott. A diófa alól kacagás, zsivaj, kiabálás hallatszott. Szerette a társaságot, most viszont nyugalomra vágyott. A természetbe kevésszer léphet ki kénye-kedve szerint. Leült egy nagyobb kőre, amiről fogalma sem volt, hogy kerülhetett a kertbe. Mögötte egy gyér lombú, fás szárú bokor nőtt, noha azt nem gondozta senki. Valahogy megfeledkeztek róla a botanikusok. A helynek valami különleges atmoszférája volt. A gyep itt egyenletesen nőtt, élénkebb zöld színben, fehér százszorszépekkel tarkítva. A lány letette maga mellé az összegyűjtött virágokat. Dél felé járhatott az idő, tikkasztó meleg volt, a szél sem fújt már. A csend kínossá vált, mintha minden megfagyott volna, a megszokott élet úgy settenkedett ki a ház tájékáról, mint valami mestertolvaj, bizonyíték nélkül.
Hang csendült fel a bokor felől, mire a gyermek felkelt a kis szikláról, de emlékezete cserben hagyta, s fogalma sem volt, milyen mondat hangzott el az előbb. Meglátta, egy ember áll előtte, valamiféle válaszra várva. Végignézett rajta, nem tudta ki az, nem ismerte az illetőt. Magas, vékony, habár erős csontozatú férfi lépkedett elé, végül egy bizonyos távolságot tartva egy helyben maradt. Kék szemében egyszerre vegyült valami megnyugtató, s furcsán felkavaró dolog, mintha valaki egy veszélyes szökevénnyel állna szemben, aki életeket ment. Mikor egymásra néztek, a lány egy röpke másodpercig úgy érezte, ez az idegen, nem is idegen. Mintha hozzá tartozott volna, teljesen természetesnek vélte a jelenlétét.
- Igen, megmondom apának, hogy megérkeztél.
A kis hölgynek váratlanul hasított az eszébe, mit is kért tőle. Egyszerre kitisztult a feje, a gondolatai a helyes sorrendben érkeztek. Mintha évek munkája lett volna, hogy ugyanakkor nyissa szóra a száját, s hangot társítson hozzá. - Hogy hívnak?
- Köszönöm.
Hiába figyelt rá érdeklődő szemekkel, a férfi csak ennyit volt hajlandó mondani, később sarkon fordult, otthagyta őt. Egyedül maradt. Saját gyors szívdobogásán kívül semmit sem hallott. Mint egy
erős bénító méreg az ember vörös vérében, úgy terjedt át minden porcikájára a különös zsibbadás. 
Itt kezdődött minden. Egy átlagosnak könyvelhető szép májusi napon, amikor a rezidencia területén egyszerre táncolt a halál bánatba borult érzete, kézen fogva a varázslattal.         
   
 

( 127 megtekintés )

Szólj hozzá:

Kenly 2019. 02. 12. 23:41  
WoW! Ezt nagyon fantasztikusan, hihetetlenül jó volt olvasni! Megint bebizonyítottad, hogy gyönyörűen írsz!
PS : Folytatást követelek azonnal !!

SecretSilence 2019. 02. 03. 22:14  
Szerintem mindenképpen megéri folytatni. Kíváncsivá tett, a fejemben már össze is állt egy pár gondolat, hogy szerintem mi fog történni.

  - megszűnt felhasználó - 2019. 02. 03. 20:28  
Igen, a Mhester jóváhagyja a folytatást folytassad csak

tigrancs3 2019. 01. 28. 16:39  
pedig nem is nézek spanyol szappanoperákat;) A Mester szerint megéri folytatni?

  - megszűnt felhasználó - 2019. 01. 28. 14:22  
Szerintem jó.

دُنْيا
 
2019. 01. 27. 21:15  
esteban
julio
ricardo
montoya
ramirez


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2019 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat