Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Fantáziai)

12:00 - 38.rész
Megosztás: f

12:00 - 38.rész

Azt hiszem az első pillanatokban nem is fogtam fel igazán mi történt. Vannak azok a pillanatok az életben amikor valami nagyon rossz vagy éppen valami nagyon jó történik velünk,és kell egy kis idő,mire az agyunk a külső környezetünkből érkező információkat lefordítja,és eldönti miképp reagáljunk. Mondjuk amikor gyermekkorodban megszúrod az ujjad egy rózsatövissel,és nem tudod eldönteni, hogy hisztérikus sírásba vagy épp ordibálásba kezdj. Vagy mint például amikor először törik össze a szívedet,és azon gondolkozol most szomorkodnod kéne vagy dühösnek kéne e inkább lenned. Abban is biztos vagyok hogyha a főnököd kirúg ,akkor kell pár perc mire átgondolod, hogy talán nem annyira jó ötlet azon nyomban képen törölni az összes kollégád előtt. Életem folyamán,fiatalságom ellenére sok minden  történt már velem,és a legtöbb emlékem nem a felhőtlen boldogságról volt híres.
De az hogy hogyan kéne reagálnom arra hogy életem szerelme aki tragikus módon meghalt,és akit így sosem állt módomban feleségül kérni, közli velem egy évvel a távozása után, egy szakadozó hangfájlban, hogy a közös gyermekünkkel volt terhes... arról fogalmam sem volt. Csak ültem ott, remegve szorongattam a telefont,és próbáltam értelmet keresni a történéseknek. Ezernyi emlékkép és hangfoszlány keringett a fejemben. Ahogy azok szokták mondani akik visszatértek a túlvilág széléről...lepergett előttem az életem. Hirtelen bevillant pár kép. Egy nap emléke egy évvel ezelőttről amikor Vena rosszul érezte magát,és így otthon maradt. Eszembe jutott a tekintete ahogy valamiféle furcsa kétségbeesés ült ki rajta.
A homlokomhoz nyomom a tenyerem, mint aki elfelejtett tejet hozni a boltból,és habár a probléma azért itt bőven nagyobb volt annál, minthogy a müzlimet üresen kell megennem, ettől függetlenül ugyanolyan idiótának éreztem magam.
Ezt nem hiszem el... hogy nem vettem észre? Hogy lehettem ilyen vak? A rosszullétei, a furcsa viselkedése... És miután elmúlt a ledöbbenés csak a düh és a szomorúság maradt. Hogy lehet hogy nem mondta el? És hogy lehet hogy már késő...ez már nem számít..a jövőbeli háromtagú családunk képe ugyanis lehetetlen már.De azzal a tudattal kellett megbirkóznom, hogy az egy ember helyett aznap kettőt vesztettem el...
Fel se fogtam hogy mialatt én némán ültem a földön a telefont bámulva Irene, közben már rég leguggolt mellém,és a vállamra téve kezét óvatosan rázogatott.
- Daniel......mondj már valamit...- kétségbeesett arckifejezésében zavarodottság vegyült.
- Terhes volt. Vena terhes volt... -suttogtam magam elé, félig Irennek, habár nyilvánvalóan ő is hallotta Vena hangját a rögzítőn.
Irene a szája elé kapta a kezét,mintha a kikívánkozó szavakat próbálná visszafogni. Ösztönös reakció volt ez nála, olyan amit észre sem vett már.Amikor az agy túltelítődik, és nem tudja mihez kezdjen, és bárhogy is próbálkozik nem talál megoldást, gyakran ledermed,és helyette a test válaszol. Nála ez csak így mutatkozott meg. Én azonban felpattantam a földről.
- Úgy sajnálom...én..mit tegyek hogy jobban légy? Hogy segíthetnék? -Irene vállamat még mindig nem eresztve felkelt a földről,követve engem.
Valószínűleg válaszra várt de én ekkor már nem láttam,nem hallottam.Kirohantam a szobából úgy ahogy voltam,egy szál nadrágban pulcsi,sőt póló nélkül, félmeztelenül.
Irene akinek keze vállamról a semmibe zuhant, még mindig elszántan a sarkamban volt,s ő is kirohant hiányos öltözetében,mezítláb mit sem törődve a decemberi hideggel,ami a folyosóra kilépve jócskán megcsapott minket, a meleg hálószobából kijövet.
Épp magamra kaptam a kijárati ajtó mellé lerúgott csizmámat,és meztelen felsőtestemre rángattam kabátomat, amikor utolért. Felsőjének szegélyét fogva próbálta valamennyire a derekára húzni a ruhát, de közben másik,szabad kezével elkapta a karomat,és ellent mondást nem tűrve tartotta azt.
Néha igencsak meglepődtem Irene erején, nem is volt kétségem afelől hogyha akarta volna könnyedén kárt okozott volna, akár bennem is, annak ellenére hogy majdnem egy fejjel magasabb voltam nála,és valószínűleg kétszer olyan nehéz is.
- Mégis hová mész most? - tekintetében düh villant
- Csak engedj el - löktem ki a vékony üvegajtót félig jelezvén hogy távoznék,de mivel láttam nem figyel rám ismét megszólaltam - Ha tényleg szeretsz akkor elengedsz.
A fejét rázva, engedett szorításán,én pedig kiléptem az ajtón,ki az utcára.
A hó fehérsége olyan világos volt, hogy majdnem a szemem elé kellett tennem a kezem a szoba kellemes sötétsége után. Este rengeteg hó esett le, csizmám bokáig taposott a ropogós hóban ahogy előre lépkedtem. Nem vittem magammal semmit. Csak mentem,előre.
Balszerencsémre Geoff,és Stella piros kocsinkkal épp ekkor hajtott be a kis utcácskába. És természetesen amint megláttak első dolguk volt, hogy kiszállva értetlenkedjenek.
Geoff kiugorva  a vezető ülésből, arckifejezésemet megpillantva,ami valahol a teljes reménytelenség,és az elszánt szabadulásvágy között váltakozott, rögtön hozzám lépett - Hová mész? - tette fel a kicsit sem költői kérdést
- Ma már nem te vagy az első aki ezt kérdezi. De te leszel a második aki nem kap választ. - mondtam,és kilépve előle próbáltam továbbmenni de megragadta a vállam.
Először Irene..most meg ő.Kezdett kicsit elegem lenni abból, hogy ma már másodszor tartanak vissza.
- Mi történt? - szemeimbe nézett és immár kiszállva a kocsiból, Stella is megjelent és minket figyelt,válaszra várva.
- Csak..hagyjatok békén végre..- mondtam és megunva a játszadozást, kitéptem Geoff szorításából magam. Mindketten értetlenül néztek rám, majd Irene-re, aki még mindig a ház ajtajában állt, maga előtt összefont karokkal,és egy kicsit pipa tekintettel figyelt. Valószínűleg teljesen félreértették az egészet és azt hitték, összevesztünk vagy valami hasonló történt köztünk.
Viszont én kezdtem már magam úgy érezni,mint valami vásári mutatványos, barátaim villanó tekintetének kereszttüzében. Azon sem csodálkoztam volna ha csatlakozik még pár ember az utcába,és közös programként folytatják a nézzünk Danielre,és várjunk válaszokra tevékenységet.
- Nem mész sehová Daniel.Jobb ha tudod. Nem menekülhetsz többé. Be fogunk menni,és megoldjuk végre együtt bármi bajod is van. -sorolta Geoff a ránk váró tennivalókat
- Ezt nem tudod megoldani Geoff...
- Dehogynem... - lépett elém Stella is - Kérlek ne csinálj őrültséget.
És csak néztek rám, én pedig kezdtem érezni,hogy tekintetük fullasztó párájából,csak egyféleképpen törhetek ki. Úgyhogy mielőtt utolsó idegszálam is elpattant volna visszafordultam a házunk felé,és mielőtt még ismét Irene felé fordultam volna Geoffra,és Stellára néztem
- Vena terhes volt - mondtam és hátat fordítva visszasétáltam.

( 48 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2019 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat