Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Pinghorizon)

Cruel nights
Megosztás: f

Cruel nights

Úgy két hét telhetett el, mire először megláttam, hogyan is néz ki a világ, ahová születtem.
Előtte nem sokat érzékeltem abból, hogy milyen is az élet. Testvéreim mozgolódása mellettem, friss vér szaga, és a kotorékban minket vigyázó anyánk, aki minden percben azon volt, hogy mind túléljünk legalább addig, amíg nem tudunk magunknak vadászni, vagy rendesen járni.
Szóval kinyitottam a szemeimet. Éjszaka volt már, sötét. Talán kissé balszerencsés, nem? Hogy a sötétség az első dolog, amit a világ megmutat neked. De nincs ennek jelentősége.
A lábaim erősödtek, körbejártam a kotorékot. Por ment az orromba, és láttam, ahogy pár hangya rohangál a földön.
Aztán a testvéreimet is szemügyre vettem. Apró, szürke vinnyogó gombócok, akikről alig lehet elhinni, hogy egyszer ők is csillogó vörös bundával és olyan zöld szemekkel fognak rendelkezni, ami mintha még az állatok lelkén is átlátna. Mikor megszülettünk, egészen biztos négyen voltunk, de most csak kettőt látok belőlük, és én vagyok a harmadik. Nem tudom, a húgom hová lett. Talán ő is meglátta az éjszakát, mint én, s megrémisztette maga az élet is. Nem akart benne részt venni.
Vagy más nem akarta, hogy részt vegyen benne.


Újabb hetek teltek el, maradtunk a kotorékban. Ez idő alatt láttam fényt és reggelt is, de csak távolról, a bejárat felől. Egyszer szeretném látni a nappalt és a testvéreimet úgy igazán, rendesen. Hamarosan fogom.
Anyánk néha kijárt, elment valamerre, majd pockokkal, egerekkel, kisebb madarakkal tért vissza.
Megkóstoltam, és sokkal jobb, mint a tej, azt hiszem. Ez így van rendjén.
A rókáknak vadászniuk kell, ezt megtanultam. És azt is, hogy az anyjuk nem sokáig lesz mellettük, ha tudnak vadászni.
Ez igazságos így? Nos, egy kölyök, aki a világot sötétben látta először, talán meg tudja érteni, hogy nem az. De mikor anyám szemeibe nézek, rájövök, hogy soha nem is volt az. Valami van a tekintetében.


A napjaim többnyire egyhangúan telnek. Játszunk, szórakozunk a meleg, száraz levelek közt, nem gondolkodunk, nem aggódunk túl sokat. Azt is tudom, hogy ez segít, és ezt kell tennünk. Az ilyen apró dolgok, a fogaink próbálgatása, a lábaink, mind arra vannak, hogy túléljünk. Már mondtam.
Túlélni fontos.
Különben oda kerülsz, ahová a húgom került. Rájöttem. Ő meghalt, mint a pockok, egerek, madarak, amik a mi életünket táplálják. Van, akinek meg kell halnia, hogy mások élhessenek. Nem tudom, ő ki miatt halt meg. Vagy hogy milyen meghalni. De tudom, hogy többé nem látjuk őt. Egyébként se láttuk soha, akkor még csak éreztük őt. A szagát meg a mozdulatait.


Kimentünk a kotorékból. Odakint hatalmas tölgyfák tornyosultak felénk, az ágak között pedig a nap nézett le ránk. Nagyon tetszett a látványa, de nem szabad sokáig nézni, nem tesz jót és fáj. A legszebb dolgokat nem lehet sokáig élvezni. A nap is ilyen.
Elgondolkodtam, hogy milyen lenne pocoknak lenni. Hogy mi lett volna, ha pocoknak születek. Valószínűleg nekik még a rókáknál is sokkal igazságtalanabb az életük. Szinte az egész világ az ellenségük, mintha csak ezért léteznének, hogy meghaljanak. Vajon ők ezt tudják? És a rókák? Mi van, ha a rókák is azért élnek, hogy meghaljanak? Mi van, ha csak én ezt még nem tudom?


Már tudok futni, ugrani, a fogaim élesek, a bundám pedig kezd ugyanolyan büszke, szép vörössé válni, mint az anyámé.
Ma elkaptam egy egeret. Nehéz volt, de sikerült. Szerintem a testvéreim irigyek rám, megpróbálták elvenni. De én nem adtam magamat.
Azt hiszem, velem az élet kevésbé igazságtalan.
Anyám is megcsodálta a zsákmányomat, szemei csillogtak a napfényben, ahogy megszagolgatta a koszos, apró húsdarabot, majd testvéreimhez kocogott, akik a játékot túlzásba vitték, és az egyikük talán túl erőset harapott.
Aztán valami zaj szakította meg az erdő csendjét, és összerezzenve, vinnyogva futottunk vissza a kotorékhoz. Illetve ketten, az egyik testvérem és anyám nem tudom, hol van.


Órák teltek el, és nem jöttek vissza.
Odakint sötét volt már, ugyanolyan sötét, mint mikor először kinyitottam a szemeimet.
Féltem. Egyedül éreztem magamat, hiába volt ott velem a testvérem. Úyg éreztem, hogy valami nagyon rossz történt.
Szóval kimentem. Arrafelé, amerre reggel is.
Nem kellett sokat sétálnom, egy ponton hatalmas vértócsa tarkította a zöld füvet.
Ismeretlen, ellenséges szagok csapták meg az orromat, amik a családoméval keveredtek.
Meghaltak. Meghaltak, valami olyan érdekében, aminek ez nem is számított. A haláluk nem a túlélést szolgálta számukra, mint nekünk a pockok. Tudtam. Éreztem.
Az élet valóban igazságtalan. És talán számunkra mégis azzá tették, nem az volt.
Talán mégis biztonságosabb a pockok élete. Talán náluk van értelme a halálnak.


Újabb nap várt ránk a testvéremmel.
Aznap is meleg volt, és aznap is ugyanolyan zöld a fű, de valahogy én mégis a holdat és a hideg, sötét éjszakát képzeltem az égre.
Ezután már mindegy mi és hogyan lesz, mert valószínűleg mi is ugyanúgy fogjuk végezni.
Vértócsaként valaki életében, okkal vagy ok nélkül.   
     



a rókáknak nincsenek gondolatai, oké. nem a valósághoz igazodtam.

( 65 megtekintés )

Szólj hozzá:

Lillusi 2018. 11. 26. 12:55  
Tetszett, szépen leírtad. Szerintem vannak gondolataik :3


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat