Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Foltimoki)

Mindennek van oka
Megosztás: f

Mindennek van oka

Erről nekem sosem beszélt Anne. Viszont úgy tűnik, végre fog, ugyanis belekezdett a válaszába.
- Hát, ööö… izé. Jó, igen, volt. Nem is olyan régen. Tudod, mikor anno szerelmet vallottam NEKI…






Hát öhm, igen. Amit Anne-ről tudni kell és elfelejthetetlen, hogy ő kis korától a saját neméhez vonzódott. Ez megváltozott, mikor velem találkozott kilencedikben, már akkor sem volt ez érvényes. Teljes mértékben érthető okokból.

*Story time, Anne szemszöge*

Nyolcadik. Nyolcadik végén vagyunk, de még mindig nem tudta meg. Gyerünk, Annie, az évzárónak is mindjárt vége, meddig akarod még húzni?
Lassan odasétáltam a fekete körömcipőmben (amiben ugyan minden lépés után hálát adtam, hogy nem taknyoltam még el) az egyetlen emberhez, akit valaha igazán szerettem. Általános iskolában mindig is a lányok vonzottak, de erről egyedül ő tudott. Azt viszont sosem említettem neki, hogy pontosan ő az, aki a leginkább tetszett. Dehogy tetszett. Imádtam őt. Szinte biztosra tudtam, hogy esélyem lehet nála, mégis mindig jól titkoltam a valódi érzéseim. Szőke volt és magas. Gyönyörű, kék szemekkel. Nálam alacsonyabb volt, ezért ha valaki megbántotta, teljesen átéreztem őt, mikor megölelt. És most, hogy tudom, mi már soha többet nem leszünk a legjobb barátok – mert ha több száz kilométer választ el, akárhogy is szeretnénk, nem marad ugyanolyan a kapcsolatunk -, készen állok elmondani neki. Már jön is…
- Anne, beszélhetek veled? Így utoljára személyesen… - kérdezte lágy hangján.
- Persze. Amúgy is el akartam mondani valamit, amiről nyolc éve nem tudsz. – mosolyogtam rá, miközben kisétáltunk a kis iskolából, amiben annyi gyerekkori élményünk volt. Csendben leültünk a kis patakhoz, a törzshelyünkhöz. És én itt kezdtem bele… Életem lehető legrosszabb döntésébe.
- Figyelj, Sarah. Én egyetlen egy dologban nem voltam veled őszinte, és ez pedig a kapcsolatom veled. Én sosem tartottalak barátnak, de jobbnak láttam, ha nem tudod meg, vagy kitalálod magadtól. Ma van az évfordulója, hogy rájöttem, én… - és itt nyeltem egyet. Keserű íz töltötte meg a számat, amitől forogni kezdett a gyomrom. Így rekedt hangon fejeztem be. – Én szerelmes vagyok beléd.
Sarah arcán döbbenet jelent meg. De ez a döbbenet nem volt őszinte, ugyanis fél pillanattal később felém hajolt. Én reflexből lehunytam a szemem, szinte biztos voltam benne, hogy mi fog történni most. Elöntött a melegség, hogy nem csaltak a titkolt megérzéseim. Mosolyra húztam a szám, mikor az aurámban éreztem a közelségét. Aztán hatalmasat csattantam pofára. Szó szerint.
Ugyanis Sarah pofonvágott, majd hisztérikusan nevetve felállt mellőlem. Sajgott az arcom, akkorát csattant rajtam, tudtam, ez véraláfutásos lesz, mellette mindenféle színben fog majd táncolni. A szemembe azonnal könnyek szöktek, ahogy belekezdett a mondandójába.
- Te kis –maradjunk a ribizliért a családbarát contentért-! Muszáj volt egy egészen értékes barátságot a szerelemnek nevezett baromságra elpocsékolni? Igen, sejtettem, hogy nem ugyanazt érzed, mint én. De próbáltam megfeledkezni róla, ami addig sikerült is, míg néha nem néztél rám elbambulva, teljesen torz arccal. Soha többet nem akarlak látni, ne keress, nem akarok a létezésedről tudni! – csattant fel. Majd otthagyott, a gondolataimmal, a tisztázatlan kapcsolatunkkal, mindennel együtt. Egyedül hagyott.
Azon a nyáron pszichológushoz jártam minden héten. Még utána is csak ő járt a fejemben, szentségtörő dolgokat képzeltem. A dokim nagyon keményen küzdött velem, de olyan makacs és reménytelen voltam, hogy az utolsó nála töltött perceimben azzal zárta le ezt az egészet, hogy kerüljem a szerelmet. És a lányokat. Először bevallom, idiótának néztem. Aztán nagyon sokat rágódtam ezen, míg végül odáig jutottam el, hogy igaza van. Azon a nyáron mondhatni odáig jutottam, hogy elkezdtem undorodni a szerelemtől, senkihez nem vonzódtam azóta sem, barátaimat is cserbenhagytam. Megutáltattam magam a faluban. Aztán jött Emily, aki kísértetiesen hasonlít ugyan Sarah-ra termetével, a hajuk ugyanolyan egyenes és selymes. De mégis Em’-re vagyok a legbüszkébb, hogy a legjobb barátomnak mondhatom. Mindig más volt, mint a többiek, ő nem a tipikus lány volt, személyiségben sokkal alpáribb, a zenében szintén…

*Vissza a jelenbe*

Mit bambul ez már megint? Elmondta a sztorit, és én nem tudom, hogy fogjam fel. De ma biztos nem szólok semmit hozzá.
- Anne, én elég fáradt vagyok, szerintem hagyjuk ezt, megyek lefeküdni. – néztem rá. Hirtelen megrázta a fejét, kómásan rám nézett, majd akkorát sikított, hogy csodálom, a harmadik szomszéd később nem jött át csendháborításért. De végül, mikor a tükörbe néztem, rájöttem, miért.
Míg vártam, hogy magához térjen a gondolataiból, én úgy húszszor megdörgöltem a szemem, amitől lefolyt minden, ami addig rajta volt, a hajam úgy állt, mint a szénakazal. Horrorfilmbe illő látványt nyújthattam.
- Jó, menj aludni, de előtte fésülködjél meg rendesen, mosd le a kormot a szemedről. Ha reggel erre kelek, vagy az infarktus visz el, vagy a fogadat ütöm ki ijedtemben. – ült fel, majd mászott át az ágyamra.
- Okés. – indultam meg. Miközben igazgattam a látványom a fürdőben, azon gondolkoztam, ugyan min gondolkozott el. Visszaemlékeztettem az akkori érzéseire?
Pár perc múlva visszaértem a szobámba. Anne már aludt. Én befeküdtem mellé a másik végébe az ágynak. Majd abban a pillanatban, mikor már letettem a fejem, ő elkezdett horkolni. Király. Egy határozott és jól irányzott mozdulattal oldalba rúgtam, mikor már visszhangzott a fejemben a hang, és nem bírtam tovább. Majd apának szentelve a maradék nem alvó agysejtemet, valahogy magával ragadott az álmomba...

( 50 megtekintés )

Szólj hozzá:

Citindarle 2018. 10. 22. 16:57  
Továbbra is várom a folytatást!


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat