Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Foltimoki)

Mindennek van oka
Megosztás: f

Mindennek van oka

- A temetése holnap lesz, úgy készüljetek mindketten… - mondta, majd mindhárman elsírtuk magunkat.


Elsőként én tudtam megnyugodni. Biztos voltam benne, hogy nekem fáj a legjobban. Ahogyan abban is, hogy ha én nem szedem össze magamat, egyikőjük sem fogja, és akkor csak pazaroljuk az időnket, ezért lecsitítottam mindkettőjüket, majd megbeszéltük a holnapi nap menetét. Anne természetesen jönni fog, így holnap már délelőtt hazamegy, hogy elkészüljön, és még négy órára oda is érjen az anyukájával. Utólag kiderült, hogy minden le van zsírozva, minden rokonnak tudomására jutott a hely, időpont. Így ezen nem kellett aggódnunk. Minden máson viszont igen, ebből értelemszerűen a legfontosabb apa volt. Egy perces csöndet tartottunk, életem leghosszabb egy percének tűnt, a videó előtt megjelenő hirdetést megelőzve. Ugyanis abban az egy percben leforgott előttem az egész életem. A pillanatok, amiket apával töltöttem. Minden. Az első vidámparkom, mikor ő nálam sokkal jobban félt a hullámvasúton, amire legelőre ültettem fel. A szülinapjaim, amire mindig ő talált ki király programot. Amikor általános negyedik osztályában azért nem ment dolgozni, hogy kioszthassa a tanárom, amiért tévesen ordított rám. Ő mutatta meg a zenéket, amik megalapozták a stílusom. Olyanná tett, aki vagyok most. És ennek minden vége. Egyszerre. Mintha benzinnel átitatott emlékképekre dobnám az öngyújtóm.

*Anne*

Mrs. Grayre néztem. Ő már csak türelmesen várakozott, majd felkelt, hogy vacsorát készítsen elő, de a kezei folyamatosan remegtek, így a zöldségeket, amiket vágott, vagy elcsúsztak, vagy hullámosak lettek. Az arcán kis aggodalom jelent meg, ahogy Emilyre nézett hirtelen. Így mielőtt felálltam az asztaltól – amihez a bőgés után leültünk mindannyian -, hogy segítsek neki vagdalni, rápillantottam az életem fénypontjára, Em’ képében. És ahogy sóhajra nyitottam a számat, megtörni készülve a csendet, rájöttem, hogy miért nézett így Mrs. Gray.
Emily ugyanis meredt maga elé, az egyébként tiszta, üres bögrét forgatva, görcsösen markolva. Az arca sápadt volt, ami nem volt ugyan nagyon feltűnő porcelánszínű bőre mellett, de nagyon egészségtelennek látszott. A szemei karikásak és fátyolosak voltak, valamint könnyesek, az arcával együtt. Nem tudtam eldönteni, sír-e, vagy csak nem pislog egy ideje. Néha lopva ránéztem, amikor csendben ültünk, akkor is ugyanez a kép tárult elém. Így kicsit megijedtem eleinte, de gondoltam, nem zavarom, habár már - lassan tíz perc telt el -, hadd rendezze magában… Ezt az egészet. Imádta Mr. Grayt, mindenkinél jobban. Ezzel tisztában voltam, nem is szerettem volna változtatni rajta. Én is apámként tekintettem rá, habár ritkán találkoztunk csak a munkája miatt. És holnap már tényleg el kell fogadnunk ezt az egészet.

*Emily*

Nem tudom, mióta ülhettem így, ebben a pózban. Mindenesetre, miután kizökkentem a gondolataimból, felkeltem. Illetve keltem volna, azonban a lábaim elzsibbadtak, így egy nyugdíjas tempóját alulmúlva álltam fel. Abban a pillanatban a nyakam, a csuklóm, valamint a térdem is hatalmasat roppant, amit igazán díjaztam, ami az érzést illeti. Ez után a hadművelet után körülnéztem. Már csak a konyhában lévő fény világított, a nappali, valamint a lépcső feletti lámpa sem égett. Ránézve az órára kapcsoltam, hogy az egy perc néma csend nálam most egy órára sikerült, majd magamban megtapsolva tehetségem, felbotorkáltam a lépcsőn, a szobámba véve az irányt. Ahol a laptopom gyér fénye világította meg Anne arcát, aki az ágyamban feküdt. Rám nézve elmosolyodott félénken, majd megütögette maga mellett a helyet, jelezve, toljam oda a képem. Amit én meg is tettem, miután átvedlettem pizsire, és a Youtubeot kezdtük felfedezni, hátha valami eltereli a figyelmünket. Találtunk is egyet, de az sem kötött le sokáig. Végül, mikor az unalom és a gondolatok kavalkádja már majdnem kezdte volna megtölteni a szobát, csodás barátnőm kitalálta, mi lenne, ha csak szimplán hagynánk az egészet, és Q&A-t játszanánk. A semmitől sokkal jobb, gondoltam magamra. Ám arra gondoltam, hogy Anne-nek mindig nagyon zavarba ejtőek a kérdései. Így az égre, azaz a plafonra nézve kérleltem a jó Istent és apát is, hogy ezt éljem túl.
- Akkor kezdjük? – vigyorgott rám, kizökkentve a gondolataimból. Menekülési útvonalat már nem tervezek. Bólintottam. – Jó. Akkor az első kérdésem… Ha tehetnéd, kivel halnál meg? – nézett rám faarccal, én meg köpni-nyelni nem tudtam. Aztán rávágtam az első gondolatom.
- Apával!
- Oké… Te jössz. Gyengébb kérdést nem fogadok el. – tette fel az ujját fenyegetően. Nekem pedig csuklóból jött a kérdésem.
- Volt már olyan gondolatod, hogy lánnyal kéne kipróbálni valamit? Őszintén! És mesélj is. – dőltem előre, kezeimmel megtámasztva az állam, sunyi mosollyal ajándékozva meg. És megtettem a hatást. Egyből lefagyott, a képe az egészséges leégést megszégyenítve vöröslött. Így jár, aki szemét kérdést ad. Ezért tőlem jutalmul kap egy még inkább zavarba ejtőt, szemetebbet. De legalább boncolgatjuk ezt a témát is. Erről nekem sosem beszélt Anne. Viszont úgy tűnik, végre fog, ugyanis belekezdett a válaszába.
- Hát, ööö… izé. Jó, igen, volt. Nem is olyan régen. Tudod, mikor anno szerelmet vallottam NEKI…

( 18 megtekintés )

Szólj hozzá:

InnocentDarkness♥ 2018. 09. 11. 23:04  
Okés! Próbálkozok.
U.i.: Akinek tetszik az írjon, vagy valami légyszi, mert így nem tudom...

Citindarle 2018. 09. 11. 20:30  
Folytasd!


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat