Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Foltimoki)

Ne hagyj magamra!
Megosztás: f

Ne hagyj magamra!


 
    Ezüstszegélyű pókháló font fátylat a remegő, törött ablak elé, melyen türkizkék sugarak kúsztak át, üveggyöngyöket fűzve a vékony fonalakra. Az üveggyöngyök szivárványos vetületet festettek az omladozó falakra. A színek összeolvadtak a pislákoló aranysárga fénnyel, mely a helyiséget szolgálta meg világítani, de csupán fakó árnyakat ömlesztett a didergő falakra. Az egykor smaragdzöld díszben tündöklő szoba, feslett valójában mosolygott vissza a holdra. Falain már nem kúsztak végig a zöld indák, repedéseiben fakó tollú verebek, álmos molylepkék pihentek, zöld teste megőszült, lassacskán felvéve a halál kormos ujjainak fekete mázát...Mézédes harmat kúszott le a pókhálók vékony fonalain, a kövér cseppecskék, megpihentek rajtuk néhány pillanatra, gyönyörködtek a természet csodáiban, de amint álomra csukódott szemük védtelenül hulltak alá. Zuhanásuk közben néma sikoly hagyta el ajkaikat, s amint elérték a törött üveg széleit, jégvirágot festettek a tükröződésemre. Némán meredtem rá, mintha csak nem ismerném. Mintha az én képem lassan átformálódna, új alakot venne fel... Nézem őt, de nem magamat látom. Hasonlít rám, azonos velem, de nem lehet az, akinek vallanom kellene magamat. Felemás szemeiben felcsillant valami. Arcán, mintha csak egy mosoly szélesedett volna, vastag szemöldökei kérdőn felvonódtak, kreol bőrén gondülte ráncok viaskodtak. Ajkain néma szavak gyűltek, könnyé formálódtak, majd kámforrá váltak, mintha sose léteztek volna. Az arcon mimikák ezrei vándoroltak, de egyik álarc se illett erre a savanyú férfi képére. Lesütötte szemeit, nem akart ő se rám nézni.
- Sajnálom – formáltak ajkaim szavakat, melyeket talán ő a tükörben megtagadott volna. – Gyenge vagyok, a kétségeim emésztenek, képtelen vagyok a szemedbe nézni, Markus. – a kép nem válaszolt, csak hallgatott. Ő már minden tudott. Nem volt szüksége, hogy mentségeket soroljak, vagy a bocsánatáért esedezzek, reménytelen, jól tudtuk mind a ketten. Rátámaszkodtam a rozoga mosdókagylóra. Kezeim remegve érintették sima felületét, melyen sápatag pitypangok burjánzottak. Aprócska fejükkel ők is engem figyeltek, sárga szirmaik irigyen csókolgatták hosszú ujjaimat. Képtelen voltam könnyeket hullatni, mintha csak a keserű valóság még ennyitől is megfosztott volna... A könnyeim örömétől. Ugyanakkor rémei káprázat képében megkísértettek. Az aprócska pitypangok, ibolyák, útszéli lóherék tavaszt ígérő valóját kék, vércseppek tarkították. Eleinte csak óvatos pöttyök, pacák, majd lassacskán özönvízként ömlött a thirium, mint életadó elixír, vagy zubogó forrás, megöntözte a hervatag növényeket. Szemeim elkerekedtek, rémület lett úrrá egész valómon. Arrébb tántorogtam, kezeimmel a valóság kezeiért nyúltam, de e mocskos kezeken is, száraz vér pihent, beleivódva bőrömbe...
- Nem – ordítottam fel, miközben lábaim összecsuklottak, én pedig a földre kerültem.
- Markus? – jelent meg az ajtóban Simon, arcára az aggodalom felhői festették fel magukat. – Minden rendben? – térdelt le elém. Szőke tincsei kuszán, égszínkék szemeibe hulltak, arcán halovány döbbenet tükröződött. Barackajkain szavak csüngtek, várva az Isteni parancsra, de az a parancs sose érkezett meg, így a szavak, csupán álmok maradtak, a csillagtalan égen...
- Minden – erőltettem mosolyt az arcomra, s lassacskán felálltam. Simon nem hitt nekem, szemeiben még mindig az aggodalom rozsdás árnyai bolyongtak. Utoljára a tükörbe néztem, de ezúttal csak Simont láttam. A hátam mögött állt, karjait felém nyújtotta, s szemei az én csillagjaimat keresték.
- Mit kellene tennem? – kérdezte, de még mindig a tükörképemmel társalgott. A kép, nem válaszolt. Csak figyelte a férfit, aki vállaimra helyezte kezét, s belemarkolt. – Hogy a fal, mely kettőnket elválaszt, darabjaira törjön? – lehunytam a szemeimet, mire mosoly kúszott ajkaimra.
- Csak maradj mellettem, ennyit kérek Simon. – suttogtam. – Mondd meg, ha tévedek, ne tartsd vissza, ha nem értesz velem egyet. S válaszolj... – haraptam ajkaimba. – A vér, mely a kezeimen pihen, belém ivódik, terheit vállamra helyezi... megérdemlem én ezt az édes kínt, Simon? Megérdemlem- e, hogy e mocskos kezek segítsenek fel a földről, öleljenek... vagy eltaszítsanak. E véres kezek, cirógassák arcodat, vezessenek kézen fogva... – nem válaszolt, csak kilépett az ajtón. Szőke tincseibe beletúrt a hideg, őszi szél, orcáin búzavirágok bontottak szirmokat, ahogy újból rám pillantott.
- Mit kellene tennem? – ismételte el. – Hogy lemoshassam azokat a véres kezeket? Hogy a terhet, mely vállaidon pihen, tollá vagy szirmokká változtathassam? – nem tudtam neki válaszolni, csak meredtem rá, miközben könnyei lekúsztak arcán. – Mondd... mit? – mellé sétáltam s ráfontam ujjaira sajátomat.
- Simon – töröltem le könnyeit, s csókot leheltem arcára. – Megajándékoznál a mosolyoddal? – Simon pilláin ezüstként csillogtak a könnycseppek.
- Nem értelek – csóválta meg a fejét, s kihúzta kezét szorításomból. Megtörölte szemeit, s feltekintett az égre. Szemei előtt mégse a hold kerekded arca vagy a csillagok tündöklő valója tetszelgett, inkább gondolatainak vak röptű villámai cikáztak. – Egy hazug mosoly, vagy egy keserédes... csók, megbékélteti a lelkedben lévő háborgó óceánt? – torz mosoly kúszott szájára, majd lehajtotta a fejét. – Kérj tőlem bármit, de mosolyomért meg kell dolgoznod. – mellé léptem, s magamhoz öleltem.
- Miért jöttünk ide vissza? – suttogta. – Ez...
- Volt a kezdetünk – tekintettem körbe az elhagyatott hajó fedélzetén. – Menj Jericho-ba...
- Jericho aznap elsüllyedt. Te pedig, miután megválasztottak követnek, megkérted őket, hogy vontassák fel ezt a roncsot. – hangja gúnnyal és utálattal volt tele. – Ez a nyomortanya...
- Az androidok bölcsője, ha élhetek ezzel a metaforával. – böktem vállba, s megfogtam a kezét. – Nem lett volna szívem megfeledkezni róla.
- Engem csak arra emlékeztet, mennyire védtelenek voltunk, s nyomorultak. Mennyien meghaltak a falai közt... s hogy RA9 egyikünket se váltotta meg... Miért jöttünk ide, Markus?
- Hallod a tenger morajlását? – fordítottam magam felé.
- Túl sok Shakespear-t olvasol Markus – forgatta a szemeit, miközben ibolyák bontottak arcán bimbókat. – Ha kilevegőzted magadat...
- A mosolyodért meg kell dolgoznom... a csókodért, pedig verset kellene költenem nem igaz? A szívedért át kellene úsznom a tengert... a testedért, pedig az Éden fájáról szakítsak almát?
- A mosolyért... csókolj meg, a csókomért, dobogtasd meg a szívem, A szívemért, tarts a karjaidban gyenge testem... testemért, pedig elég...– óvatos csókot leheltem száraz ajkaira, majd eltévedve a tengerkék óceánon felfedeztem az Éden, mézédes kertjét. – Ne hagyj magamra... – suttogta, miközben elváltam tőle.
- Simon – simogattam meg az arcát. – Megígérem, hogy soha többé nem hagylak magadra... megértetted? Inkább égjek porrá, minthogy még egyszer kiengedjek a karjaim közül. – A férfi mellkasomra döntötte a fejét, s lehunyta a szemeit.
- Emlékszel, mikor először találkoztunk? – kérdezte. – Már, akkor éreztem... hogy te más, vagy mint mi. Te képes vagy...
- Mert elhitettétek velem... bíztatok bennem – motyogtam. – Nélkületek...
- Nélküled, mi is együtt süllyedtünk volna ezzel a hajóval. Szükségünk volt rád... – beletúrtam tincsei közé.
- Magam se tudtam, mit kellene tennem. Csak döntéseket hoztam. S bíztam... hogy helyesen cselekszem.
- Helyesen cselekedtél... – emelte fel a fejét, s megsimította az arcomat. – Hiszen, még élünk. – s életében először... teljes szívéből mosolygott.

Bocsánat, hogy nem vagyok aktív, de mostanában nem csókol homlokon a múzsa... Hogy telt a nyaratok? Remélem kihasználtatok, minden aprócska pillanatot. ><

( 101 megtekintés )

Szólj hozzá:

lucyfliver 2018. 09. 21. 15:36  
Rövid volt sajnos, a suli meg lassan kikészít. ><

Lillusi 2018. 09. 12. 22:31  
Gyönyörű szép volt! Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem olvastam el *^* Előbb is erre tévedhettem volna >w<
A nyár gyors volt, de visszagondolva inkább hosszúnak, mint rövidnek tűnik. Hát így se éreztem még soha :'''D
Neked hogy telt a nyarad?

lucyfliver 2018. 09. 08. 22:28  
Köszönöm szépen ez sokat jelent. ><  Én se engedném de hát na.. megy xd

Yuzuko 2018. 09. 03. 16:10  
annyira szeretem ezt a párost hajjaj <3
csak ismételgetni tudom magam minden egyes írásodnál. egyszerűen csodálatos, annyi érzelem van benne, és mindet sikerült remekül átadnod. szeretem, hogy Markus ilyen kis költői lett. :')
a múzsát meg megböködöm (a lepontozóval együtt) ˇ^ˇ
a nyár meg nálam még mindig tart, nem engedem el olyan könnyen. xD


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat