Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Bettica)

12:00 - 31.rész
Megosztás: f

12:00 - 31.rész

Stellának több sem kellett, azon nyomban felkapta az imént az asztalra dobott táskáját, és a konyhában található fiókokhoz és polcokhoz lépett.
- A főbejáratot talán már ellepték, de ez nem azt jelenti,hogy akkor fel is kéne adnunk.. - kezével a késes fiókok melletti szekrénybe matatott, majd benyúlt,s előhúzott egy vadonatújnak tűnő pisztolyt. Olyan sima volt a felülete hogy talán egy pillanatra meg is csillant a holdvilágnál. De az is lehet, hogy csak a szemem káprázott a fájdalomtól, amit Irene testének tartása okozott.
- Át fogunk törni rajtuk - jelentette ki Stella miközben szemében halálos magabiztosságnak lángja csillant. Mikor látta kétkedő tekintetünket, mely hol rá,hol a kezében tartott halálos eszközre ugrott, gyorsan hozzátette - Gondoltam egyszer még jól jöhet - vonta meg a vállát.
Én ugyan megjegyzés nélkül hagytam a dolgot a helyzetre való tekintettel, de ámulva összegeztem magamban, hogy nem én voltam az egyetlen aki a régi konyhai polcainkon rejtgetett valamit a többiek tudta nélkül. Csak amíg én bort,Stella fegyvert. Érdekes manapság az élet.
Geoff elborzadva figyelte Stellát, miközben én a lány bátorságától megihletve fél fájós kezemmel, ami nem Irenet fogta a saját övemhez nyúltam. Előhúztam a fegyverem,és szemem sarkából láttam, hogy Irene is így tesz.
- Ohóó álljon meg a menet! - tette fel mindkét kezét Geoff, mintha épp rá fogtuk volna fegyvereinket,és így jelezné önmaga megadását -  Mindannyian megőrültetek? - kérdezte.
A háttérben egyre erősödő hangokat, morgásokat,szinte kiáltásokat hallottam. Soha nem gondoltam volna hogy fogok csapatban járó Vuszlákat látni. Vagy jelen esetben hallani. Elvégre arról voltak híresek hogy csakis magányos farkasokként pusztítanak.
- Nem tudunk kirontani, rengetegen vannak! Egy másodperc alatt végünk - próbált minket, újonnan bátorságtól vagy őrültségtől megszállt barátait, észhez téríteni Geoff
- Akkor hogy jussunk ki? -  szólalt fel mellőlem Irene, aki rémesen sápadt volt, szemei pedig láztól csillogtak - Az ablakokon keresztül?
Kérdése ugyan költői volt, ám Stella mégis állát lehajtva, tekintetét a földnek szegezte, s elgondolkodva így szólt - Ez nem is rossz ötlet! A ház hátsó részére nyíló ablakokon kijuthatnánk,azon az oldalon lehet még nem lepték el a területet.
- Igen csak az a probléma, hogy azok az ablakok a második emeleten vannak. Mégis hogy jutnánk le? - teszem fel én a következő költői kérdést - Nem. Ki kell törnünk... - folytatom,és az idővel az asztalra dobott fegyvereinket Geoff,és Stella felé tolom - Nektek kell fedeznetek minket közben. Menjetek előre ,és intézzetek el ahányat csak tudtok, mi pedig Irennel szorosan mögöttetek leszünk.
Néma csend,és feszült hezitálás fogadta mondandóm
- Egy igent vagy egy nemet srácok, szorít az idő - sürgetem őket, hisz a túlvilági zajok immár vészesen közelinek hatottak az ajtón túlról.
Geoff csak bólintott,és felszedte fegyvereinket. Mivel mi Irennel fegyvertelenül készültünk kivonulni, így Stellának is jutott kettő pisztoly, meg neki is
- Tudod hozni? - nézett rám Geoff és Irene felé intett, mivel tudta, hogy én is elég rossz bőrben vagyok még. Én csak bólintottam és elindultam Stellával a főajtó felé, azt tervezve, hogy barátaink majd kitisztítják a terepet előttünk, mi pedig a sérültebb részét képezve a társaságnak kirohanunk a nyomukban. Igen ám,de a terveknek sajnos megvan az a szomorú sajátosságuk, hogy sajnos nem mindig sülnek el úgy ahogy kéne nekik. Ez is egy olyan eset volt.
Ugyanis amint elkezdtük volna, legalább tíz Vuszla karcsú női alakot öltve virított az előterünkben. Sötét szemükben mintha egy egész éjszaka veszett volna el.
Elkáromkodtam magam,majd Geoff hangját hallottam valahonnan a hátam mögül
- Irene, Daniel menjetek az ablakokon hátul, mi feltartjuk őket, aztán megyünk mi is! - két kezében fegyvert tartott szemében rettenthetetlenség költözött. Vannak pillanatok az életben amikor nem kérdezősködhetünk. Éreztem, hogy bármennyire is tiltakoznék az ellen, hogy itt hagyjuk őket és az ellen, hogy a második emeleti ablakokat használjuk kijárónak, tudtam most nem gondolkodhatok, cselekednem kell. Bólintottam, s Irenet átkarolva rohanni kezdtünk fel a lépcsőre.
Felmenni is épp olyan nehéz volt mint lejönni, így amíg barátaink hősiesen, halált megvető bátorsággal nekirohantak a betörő szörnyetegek hadának, én Irennel a lépcső megmászása után, Geoff jelenleg üres szobáján áttörve felrántottam a nehéz üvegablakot.
- Oké - suttogtam miközben lábammal már fel is léptem az ablakpárkányra - Lemegyek először én, aztán téged már le tudlak emelni - hangomból magabiztosság áradt,ám valójában fogalmam sem volt, hogy fogom ezt a tervet kivitelezni. A föld túl messze volt a második emeleti ablaktól, ez egyértelmű volt. Messze túl messze ahhoz, hogy csonttörés nélkül meg lehessen úszni. Viszont Irennek már így is volt egy törött csontja, tehát a másodikat igazán nem akartam megkockáztatni.
Amikor már mindkét lábammal az ablakpárkányon álltam, leguggoltam, hogy az ablak peremébe kapaszkodva lassan leereszkedjek...amikor csuklómba ismét visszatért a fájdalom így hangosan felszisszenve meg is akadtam a folyamatban
- Várj Daniel, ez így nem lesz jó! - ragadta meg ekkor Irene mindkét kezemet, hogy megakadályozzon a veszélyes ötletem végrehajtásától - Valami mást kell kitalálnunk!
- Jelenleg nincs igazán idő az elmélkedésre nem gondolod? - dörrentem rá, hisz ebben a pillanatban két Vuszla a főbejárattól elszakadva idetalált,és épp felénk tartottak - Geoff és Stella nem tudja örökké feltartani őket!
- Ez így akkor sem jó, így saját magunkat öljük meg... - gyorsan elvette kezét a kezemről,és féllábon ugrálva megpróbálta egyensúlyát megtartani. Amikor biztosnak érezte állását, elkínlódta magát Geoff ágyáig, és a takarót felkapva ugrált vissza hozzám az ablakhoz, aki még mindig félig guggoltam a szoba,és a külső világ peremén.
Kár,hogy odaadtuk Geofféknak a fegyvereinket - futott át rajtam a gondolat - akkor legalább ezt a két Vuszlát elintézhetnénk,akik már vészesen közel vannak
Irene eközben az ablak kilincséhez kötötte a takaró egyik végét, a másik végét pedig kilógatta az ablakon a fal mentén. De még így is nagyon rövid volt a takaró.
- És szerinted ez jó ötlet? - néztem rá kérdőn, és bevallom kissé gúnyosabban mint ahogy terveztem
- Daniel! -csattant a hangja és csípőre tett kézzel, úgy nézett rám mint anya a neveletlen gyermekére - Indulj!
Habár közel sem volt biztonságos, mégsem panaszkodtam tovább,hanem lábamat átvetve a peremen, a takaróba egyetlen, nem fájós kezemmel kapaszkodva, immár teljes testhosszammal a fal mellett lógva mászni kezdtem lefelé. Irene közben erősen tartotta a takarót,és figyelte milyen messze vannak még a Vuszlák.
Izmaim, és inaim ha feszültebbek lettek volna valószínűleg szétrobbantak volna. De minden egyes centivel közelebb voltam a célomhoz. Amikor a takaró elfogyott még nagyon messze voltam a földtől,ám most már nem lehetett mit tenni. Ugranom kellett. Fogtam hát magam,és lábaimat behajlítva, felkészülvén a becsapódásra elengedtem a takaró  végét.
Óriási csattanás, reccsenés és sikítás következett
Biztos voltam benne, hogy eltört valamim, vagy akár meg is haltam hisz a szemem előtt táncoló sötét foltok,és a fájdalom is erről tettek tanúbizonyságot.
Csak nemsokára jöttem rá,hogy nagyon is élek,és a reccsenés nem a törött csontok, hanem a földön heverő gallyak rémisztő trillája volt, amikre az imént estem.
A sikítás pedig fentről jött Irene jóvoltából,aki valószínűleg szintén úgy hitte, hogy az esésben kitörtem a nyakamat.
Amint valahogy feltápászkodtam intettem Irennek,hogy indulhat. Ő fájós lába ellenére teljes pókerarcot vágva indult meg lefelé bár láttam rajta, hogy erejének utolsó cseppjeit használja épp fel. Remegő,ám egészséges lábát lógatta ki először az ablakon,én pedig rögtön kezemet felfelé emelve vártam, hogy segíthessek neki. Ám még nyújtózkodva is legalább egy embernyi távolság volt köztünk. Végigmászott a takarón, és amikor elfogyott az anyag, lihegve pillantott le rám.
- Nem tudok tovább menni - nyögte miközben kezei elfehéredtek a puha anyag szorításától.
- El kell engedned Irene,itt vagyok elkaplak - kiáltottam neki egyre siettetve, mivel mögöttem a szörnyetegek már szép számba verődtek - Most!
Irene azonban nem mozdult.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne Daniel...- mondta miközben próbált kiszabadulni,ugyanis észre sem vettem de a törött,sínben levő lába belegabalyodott a takaróba,így csapdában tartva azt. - Beszorultam... - egyre nagyobb erővel feszegette a takarót,aminek következtében sajnos a takaró ablakkilincshez kötött vége is meggyengült.
Azt hiszem pontosan fél pillanat után hallottam azt a hangot. A hangot, aminek következtében a takaró puha fehér anyaga végképp megadta magát, leszakadt,s vele együtt az utolsó esély is, arra hogy Irene szép és biztonságos módon érkezzen a földre.

( 26 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat