Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Fantáziai)

Amiket nem tudok megtenni
Megosztás: f

Amiket nem tudok megtenni

Ethan aznap különösen borzalmasan érezte magát.

Az íróasztalánál ült, kezében tollat tartott, előtte egy füzet hevert, s lassan, mintha már nem is igazán lenne magánál, percekig kopogtatta a hegyét a lapon.

Aztán felnézett.

Mégis mit csinál most? Mit csinál azon kívül, hogy válaszokat keres? Semmit.

Semmit, mert nem tudott, egyszerűen úgy érezte, képtelen írni. És ez fájt.

A tevékenység, ami az életet jelentette számára, s kezdte cserben hagyni őt az egykori kreativitása, az ihlet, a szépen leírt betűk, a tiszta, érthető történetszálak, az idő, mikor még képes volt szünet nélkül alkotni valamit több tíz oldalon keresztül.

Üresség maradt helyette. Üresség, egy sötét szoba, remegő kezek, s az egész házban terjedő alkoholszag...

Felállt az asztaltól. Lassan, a szemeit becsukva, mintha minden egyes mozdulat fájdalommal járna számára, s így is volt, egyértelműen így volt.

Aznap éjjel fel akarta adni.
Felvette kabátját, felhúzta cipőjét, majd kilépett az ajtón, s a lépcsőházban felnézett a tetőre vezető kijáratra.

Az apja nem volt otthon. Vajon észrevette volna a távozását, ha mégis?
A gondolatra egy másodpercre erős hányingere támadt, majd fejét csóválva tovább bámulta a tetőre vezető létrát.

Olyan közel volt, s a kulcs is ott lapult a kezében.
Olyan könnyen megtehette volna, hogy a kimegy, felnéz a csillagokra, elbúcsúzik, aztán abból a csábító négy emelet magasból lassan a földnek köszön legközelebb.

De nem tette. Miért nem tette? Mégis miért nem tette?
Kiért nem tette?

A szívverése felgyorsult, a levegővétel számára nehéz feladatnak tűnt.
Látása elhomályosodott.

Seth.

A parkban találkoztak.
A tónál, a híd közepén, amit nyáron ezernyi pókháló lepett be, s a lámpák fénye miatt nem is találhattak volna jobb helyet hálóiknak, ugyanis minden egyes rovar beleakadt, aki egy kis fényre vágyott az éjszakai sötétségben.

Egyikük se szerette a pókokat, sőt, Ethan különösképp a tavat és a hídat is utálta, de úgy gondolta, talán jobb is, ha így van, s mégjobb, ha a másik fiút is elrettenti a helytől.

- Mit szerettél volna? - kérdezte a vörös látszólag kissé meglepetten.

Igaz is, ritka volt, ha Ethan akarta látni őt, s nem fordítva.
Vagy talán mégse annyira, de ezt soha nem is mondta volna ki hangosan, sőt, talán magának, a gondolatai biztonságot nyújtó mélyében se.

- Csak egy novellához gyűjtök ötletet - hazudott.
De ez nála normális dolog volt, mármint amit mondott. Hiszen Seth tudta, hogy Ethan számára csak az írás létezik, s reménykedett benne, hogy egy kicsit ő is, de elsősorban csakis az írás. Szóval elhitte.

Percek teltek el. Csendben, miközben mindketten leültek a híd közepén, s annak rácsain keresztül nézték a víz halk, apró hullámait.

- Tudod - kezdte Seth, miközben fejét kissé bátortalanul, gyorsan dobogó szívvel és félve a másik vállára hajtotta, s majd mikor nem érkezett semmiféle reakció, folytatta -, ma igazán szerettem volna meghalni.

Ethan erre felfigyelt. Nem akarta elhinni, amit hall.
Úgy érezte, hogy amit mondd, az csakis egy büntetés lehet számára, amiért olyannyira fel akart menni a tetőre.

Nem akarta... nem tudta elviselni a gondolatot, hogy a fiú újra megpróbálja megtenni, amit tett volna, ha ő végül nem állítja meg akkoriban.

- Ne gondolkodj ilyeneken. Majd én mindent megoldok számodra. Nem most és végképp nem így lesz vége az életednek - suttogta.
Utálta, mikor ki kellett mondania az efféle dolgokat, de Seth-et ha valamivel meg lehetett nyugtatni, azok ezek a szavak voltak.

- Nem vagy hős, Ethan - húzódott el sóhajtva, majd a fekete hajú szemeibe nézett, amikben visszatükröződött a lámpák kékes fénye. - Nem tudod megmenteni az egész világot csupán azért, mert azt mondod.

- Valóban - bólintott, majd egy apró mosoly jelent meg az arcán, ahogy ajkait gyengéden a másikéhoz érintette. - De megpróbálhatom. S ha az egész világot muszáj is, téged nem hagylak elbukni.


Seth elaludt. Fejét most a fiú mellkasán pihentetve, kezeivel pedig el nem engedve a másik kezét, még álmában sem.
Ethan elgondolkodva végigsimított az arcán, majd ha ez lehetséges volt, az előbbinél is közelebb húzta magához a fiút.

Már az első találkozásukkor is így akart tenni, de csak ebben a pillanatban ismerte be magának, s jelentette ki hangosan.

- Nekünk élnünk kell. Nem tudom miért akarja ezt a világ, de egyértelműen ezt akarja - suttogta, lágy csókot nyomva a puha tincsek köze. - S azt hiszem, nem kellene ellenkeznünk - mosolyodott el, ahogy felnézett a csillagokra. - Mit ér nekem pár sötét szobában leírt szó, nem igaz?



egy bl írásom szereplői. amúgy nem függ össze az eredeti történettel, nem tudnám időben se beilleszteni a cselekménybe. csak van.

nem elég.

( 123 megtekintés )

Szólj hozzá:

  - megszűnt felhasználó - 2018. 07. 25. 21:32  
Tetszett *-* Olyan cuki, egyben egy kicsit felkavaró -a téma miatt-, de imádtam. *-*

Lillusi 2018. 07. 25. 10:46  
Szép lett *-* Mindenképp hozz még több ilyen szépséget!


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2019 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat