Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Pinghorizon)

Everything 2.
Megosztás: f

Everything 2.

Behunyom a szemem, még emlékezni akarok magunkra, amikor még mindketten létezünk. Láttam Ilmát a rikító, élénkpiros fürdődresszében, amelynek a pántja fodros volt. Előttem szaladt ki a régi hotel dohos szobájából, mezítláb rohant végig a folyosón, be a nyikorgó liftbe. Láttam magamat, ahogy utána sétáltam mosolyogva gyermekségén, és tudom, hogy pont az orrom előtt csukódott be a lift ajtaja. Ilma megnyomta az ajtónyitó gombot, és mikor beléptem, nevetett. Önfeledt volt, ártatlan és gyönyörű. Nekisimult a tükörnek és rám villantotta hófehér fogsorát, majd ellökve magát a tükörtől kiszáguldott a liftből a földszinten.
Ott maradt a tükrön a tenyérnyoma, de sosem töröltem le, inkább vigyorogva belecsaptam. Mintha valakinek tíz ujja lenne a bal kezén.
Mire mosolyogva utána eredtem, már átszelte az egykori tárgyalótermet, belerúgott egy-két ősrégi billiárdlabdába a földön, behúzta a függönyt, miközben futott, hogy ne látszódjanak a régi belső udvaron nőtt kórók, és már el is tűnt a horrorkonyhában.
Ő nevezte el így. Találó. Húsz éve hagyták ott a szállodát, a hatalmas konyhát nem ürítették ki. Hűtőkamra, gázszoba, mosogató, és a már rég penészes figyelmeztető feliratok voltak mindenhol. Bojlerek, sütők, tűzhelyek, hűtők, fagyasztók, csapok, zsúrkocsik és fehér szekrények. Néhány helyen találtunk egy-két elmosatlan kanalat és kést, az egyik gázszobában egy foszló konyharuha is volt. Az egész konyhában kialudtak a lámpák, és az egyetlen szerencsénk az volt, hogy nem kellett végig vonulni mind a tíz koromsötét helyiségen, ugyanis volt egy tíz méteres folyosó, ami átszelte ezt a szellemtanyát. Emlékszem, hogy Ilma horrorfilmet akart forgatni az egyik éjszaka, de nélkülem ő sem mert lejönni. Amikor itt voltunk, Ilma mindig beüzemelte a leghatalmasabb, kétajtós hűtőt, ami kora miatt hangos zakatolásával járult hozzá a hely hangulatához.
Nem tudtam sosem, hogy Ilma azért szalad-e mindig, hogy minél hamarabb kijusson a bizarr hotelből, vagy mert túlcsordult az energiája.
Kint a lépcsőn várt mindig, amíg én is szép lassan átsétáltam a konyhán, és becsuktam magam mögött a hátsó kijárat ajtaját. Aztán láttam, ahogy rohan is tovább, a vállán a sárga törülközőnek pont ugyanolyan színe volt, mint a hajának. A mólón megállt, és hátra nézve várta, hogy odaérjek, majd együtt sétáljunk be a tükörsima vízbe. Láttam, ahogy hófehér bőrét körül ölelik a hullámok, ahogy az élénkpiros fürdőruhája a vízben bordóvá válik, ahogy a haja elkezd úszni a víz felszínén a dereka körül. Megpördült, és megragadva a kezem beljebb rántott. Mindketten nevettünk, majd mikor úgy gondolta, már nem fogom ott hagyni, lassan alámerült. A feje fölött hullámzott a Balaton, körülötte az iszap zavarossá vált.
Sokszor gondoltam erre a jelenetre, azt hittem így fog eltűnni. Lemerül a víz alá, és én túl kevés ideig fogom látni a piros fürdőruha körvonalait a felszín alatt. Utánanyúlok majd, hogy visszatartsam, de az már a szemem káprázása okozta pirosság lesz. Talán ő is a mindenséget hagyja itt. Remélem, hogy ő is úgy gondolja, ez a minden.

- Én… - kezdek bele. Tudnia kell! A torkomat egyre csak szorítja valami, valami forró. - Hagyjuk – kapom el a tekintetem róla, és lehajtom a fejemet. Túl gyenge vagyok, és nem akarom egy mondattal a kukába vágni ezt a gyönyörű időszakot vele.
- Mit akartál mondani? – vizslatott, és hátralépett a víztől, hogy ismét mellém kerüljön.
- Nem lényeges – suttogom. Pedig, ha tudná, mennyire az. Sokat jelent nekem, de túlságosan fontos ahhoz, hogy kockáztassam érte az összes emlékünket.
- Biztos? Tudod, hogy most van az utolsó alkalom – néz bele a szemembe komolyan. A gombóc egyre csak jön fel, följebb, és hiába csordulnak ki a könnyeim, a szorítása nem enyhül. Miért nehezíti meg? Miért emlékeztet arra, hogy most látom legutószor? Elég nehéz így is kiverni a fejemből.
- Ne sírj, nem azért mondtam – lépett velem szembe, és hüvelykujjával letörölte a könnyet az orcámról. – Hidd el, hogy nekem sem könnyű magam mögé állítani mindezt. Nem nézhetek soha vissza, és tudod mi bánt a legjobban? Hogy úgy érzem, semmi értelme – tárja szét a kezeit, és lesüti szemeit.
- Szeretlek – suttogom magam elé üveges tekintettel, és próbálok visszanyelni mindent, ami kikívánkozik belőlem: a sírást és az üvöltést. Bele akarom kiabálni Ilma arcába, hogy sokkal jobban szeretem, mint ő engem, hogy nem akarom, hogy elmenjen, nem akarok egyedül maradni azzal az idegesítő lénnyel, aki vagyok, hogy nem akarom, hogy a mindenséget egy másodperc alatt semmivé tegye, nem akarom, hogy hatalma legyen a gondolataim, az érzéseim, a tetteim, az életem felett. Fölöttem. Nem akarom, hogy meghaljon. – Ilma, én szeretlek – mondom valamivel hangosabban, de még mindig megfékez a gombóc a torkomban, nem tudok ráordítani. A víz viszi a hangomat, és remélem, hogy a túlparton is hallatszik; hogy ott is tudják, mennyire szeretem.
- Tudom – mondja nyugodtan. Ránk telepszik a csend, a könnycseppek patakokban folynak az arcomon, és nem tudom, mit kéne tennem. Ezek az utolsó pillanatok. Elképesztően fájnak a szavai, de nem tehetem tönkre a mindenünket.
- Tudod – visszhangzom, amit mondott. – És nem mondasz semmit? – majd meghasad a szívem, mindennél jobban hallani akarom ugyanezt a szájából, nem tudok várni, azt akarom, hogy szeressen. Hogy ne hagyjon itt.
- Mit mondhatnék? – görbülnek le az ajkai, és tudom, hogy úgysem fogja sosem kimondani. Sosem fogom hallani, amire annyi ideje várok. – Most már úgyis teljesen felesleges – vonja meg a vállát, és látom rajta, hogy ő is küzd a sírással.
Szabadjára engedem. Rázom a fejem és lehunyom a szemem, hagyom, hogy áztassanak el a könnyek. Most már úgyis teljesen felesleges, hogy lát utoljára. Mindegy, mit gondol, mindegy mi volt előbb, és mi lesz velem ezután, ő úgyis perceken belül elmegy, és soha nem néz hátra. Soha nem tekint vissza rám, rám, aki mindennél jobban szerette, aki számára ő volt a minden. Még akkor is elmegy, ha ő sem gondolja helyesnek.

Mikor kinyitom a szemem, már nem látom. Már nincs ott. Megfordulok a tengelyem körül, de tudom, hogy úgysem fogom látni már többször. Elment. Az az utolsó képem róla, hogy ő is küszködik a könnyeivel. Hangosan sírok. Kiabálok. Kiáltozom a nevét, csak azt szajkózom, hogy szeretem, és hogy nem akarom ezt az egészet.
Magam sem tudom, mikor ért véget az őrjöngésem, csak azt tudom, hogy lassan poroszkálok el a hotelig, a könnyeimtől homályosan látok. Kinyitom a vasajtót, és tyúklépésben vonulok át a horrorkonyhán, egyre csak azt várva, hogy valami ijesztő alak előugrik az egyik szekrényből, lefog, és Ilma után küld.
Nem jön senki, egyedül vagyok az üres lelkemmel, a feldúltsággal, a fájdalommal, és a hangtalan gyötrődésemmel. Keresztül sétálok a tárgyalón, és elfordulok jobbra a lifthez. Remegő kézzel nyomom meg a gombot, hogy felmenjek a cuccaimért, és én is itt hagyjam a pártüdülőt. Örökre. Az ajtó kinyílik, én pedig lehajtott fejjel lépek be, nekidőlök a falnak, és megvárom, hogy becsukódjon mögöttem a lift. Miközben megnyomom a kettes gombot, szüntelenül arra koncentrálok, nehogy megint eluralkodjon rajtam a sírás. Nézem a tükörben magamat, de nem látom azt, aki Ilma mellett voltam. Nézem a tükröt, és nem látom Ilmát, ahogy nekidől. Nem látok semmit már a régiből, sem abból, ami volt, kettőnkből, az időnkből, egymásból. Csak a ma reggeli tenyérnyomát hagyta, benne az enyémmel. Mintha valakinek tíz ujja lenne a bal kezén.
Leguggolok, hogy közelebbről is lássam az ő ujjait és az enyémeket egymásba fonódni, majd mikor csenget a lift, és kinyílik az ajtó a másodikon, a könnyeimmel összekenem a kezemet, és egy gyors mozdulattal letörlöm a tenyérnyomokat. Mindketten elmegyünk.
Kiszaladok a liftből, végig a folyosón. Futás közben leesik a cipőm, a szoknyám felgyűrődik, felcsúszik a térdemig, a combomig, a derekam körül fodrozódik. Megragadom a szélét, és lerántom magamról a sárga textilt, majd a melltartóm kapcsolójához nyúlok, és gyorsan kikapcsolom. Hagyom, hogy leessen az alsómmal együtt, ahogy loholok. Meztelenné teszem magam, szabaddá, üressé, függetlenné.
Függetlenné az érzelmek hatalmától, a tettek hatalmától, a szavak súlyától, a létezéstől nehézségétől, a halál fájdalmától, a boldogság csalfaságától, Tihany illatától, Ilmától szépségétől… a mindentől.

( 148 megtekintés )

Szólj hozzá:

Blurryface 2018. 07. 15. 15:36  
Köszönöm megint. =)
lucyfliver, örülök, hogy így gondolod, harmadik visszaolvasásra nekem egy picit erőltetettek voltak a leírások, de ha nem, hát nem =D
Randy, nem tudom miért pont gázszoba, ez van kiírva a csempére a kis helyiség előtt. Amúgy régi gáztűzhelyek meg páraelszívók vannak benne, utóbbiakat már mondjuk valószínűleg később vitték oda az állapotukból ítélve.

Ja mert igen, a hely valóságos, és tényleg meghalok érte =D

Redmoiselle 2018. 07. 15. 3:00  
Egyébként, a film sem semmi, Dominique Swain hatalmasat alakít benne.

Randy 2018. 07. 14. 5:00  
Valóban volt pár egybeírásos hiba. 
A pártüdülőtől elkapott a Szellemvárosok Magyarországon fíling. Amúgy mi az a gázszoba?
Csatlakozok a dicshimnuszokhoz; nekem is nagyon tetszett. ^^
(Szerintem érdemes végigolvasni a Lolitát. )

  - megszűnt felhasználó - 2018. 07. 12. 15:54  
Nagyon, de nagyon tetszett. S lehet bután fog hangozni, de maga a táj és hely leírás is nagyon megfogott *-* Olyan, mintha én is ott lettem volna velük az elhagyatott hotelban *-* Köszönöm, hogy olvashattam. >< *kicsit vizuális s nála pluszpont a gyönyörű tájleírás*

Redmoiselle 2018. 07. 11. 22:35  
Nekem sem sikerült sajnos, aki elkezdte pdf-ben netre feltölteni, sajnos nem folytatta. :c Viszont a filmet már ezerszer megnéztem, és tényleg teljesen azt a hangulatot hoztad. Egyébként, a Lolita-ihlet nevű vírust már én is elkaptam... : D

Blurryface 2018. 07. 11. 22:04  
Közben észrevettem egy-két hibát, de sebaj. =D
Köszönöm mindkettőtöknek, nagyon-nagyon sokat jelent.
BlingBling, bocsánat, hogy ilyen szomorú lett, de hát ehhez értek, u know. =(
Redmoiselle, lehet, hogy ez volt életem legnagyobb bókja, köszi. =) A Lolitát sajna nem sikerült végigolvasnom =D De akkor, ha már így alakult, belefogok még egyszer.

Redmoiselle 2018. 07. 11. 21:40  
Egyébként, engem ez az egyik pillanatban mindened meg van, amire valaha vágytál, aztán a következőben minden eltűnik vonal picit a Lolitára emlékeztet, noha az egy mocskosul gyönyörűen gusztustalan mű, mégis ilyen feelingje volt. Ezért is tetszett nekem annyira.

Redmoiselle 2018. 07. 11. 21:06  
Ez valami elképesztően gyönyörű. A szerelem, egyetlen írásba foglalva. A sorozatod is imádtam, de ezt most mégjobban.

  - megszűnt felhasználó - 2018. 07. 11. 19:22  
Nem is tudom mit mondjak T-T Túl szomorú lett ez az egész T-T
Amit az előző feléhez írtam, az itt is érvényes
Megsiratni meg nem ért T-T

  - megszűnt felhasználó - 2018. 07. 11. 19:14  
Előszörr is EZ AZ OWO
Másodszor pedig már olvasom is *w*


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat