Újság >> Gyerekszáj

(ellenőrizte: Fantáziai)

A szivárvány titka - könyves verzió
Megosztás: f

A szivárvány titka - könyves verzió

Elég nagy szélvihar jött a tegnapi eső után. A hó még nem esik, de annak is eljön az ideje. Az első olyan tél, amit édesanyám meleg ölelése nélkül töltök. Fájdalmas érzés, amit legyőzni nem lehet, de uralni igen. Nem fog többet előtörni belőlem. Azt hiszem két hónap alatt egy érett, gondolkodóképes macska vált belőlem. Féltem a jövőbe nézni, de nem volt más választásom. El kell indulnom az úton, amit nekem szánt az égből figyelő, mindenféle színben pompázó szivárványmacska. Elég erősnek, és bátornak érzem magam ahhoz, hogy nekivágjak a világmegváltó kalandnak.  Ez így nem mehet tovább. A vihar is egy jel, hogy nem várhatok a csodára, amely sohasem jön el. Ez a szó nem létezik ilyen formában. Ez mondta anyám is. Ez egy olyan dolog, ami nem jön el magától, hanem te magad hozod. Akkor még nem értettem, hogy mit jelent ez, csak bután néztem rá. A gyerekkorom elmúlt, és ehhez én is kellettem. Régen el akartam aludni, s felnőttként szerettem volna felébredni. Azóta rájöttem, hogy nem az idő múlásával lehet felnőtté válni, hanem egyre több bölcsesség birtokába kell jutni, és úgy lehet elérni.
Azt hiszem, hogy már indulhatunk! - hívtam a nyuszit, és a kijárat felé vettem az irányt. 
Pont olyan bután nézett rám, mint én az anyámra még régebben. Nem értettem, hogy mért nem jön, de nem akartam várni rá.
- Mért pont most? - kérdezte. 
- Érzem, hogy itt az ideje. Kinézek, oké?
Már nem fújt a szél. A nap a felhők mögül pont rám sütött, ami csak egy dolgot jelenthet:
Most kell indulnunk! Ma olyan békésnek tűnik minden és mindenki. A táj, mintha fényesebb lenne, mint a legnagyobb melegben. Szivárvány jelent meg az égen, majd mintha egy arcot láttam volna a felhők mögött, de egyből eltűnt. Rám mosolygott. Pont úgy nézett ki, mint az anyám. Tetszik ez a nap! Nem hallok kétségbeesett kiáltásokat a messziségből. A dögszagot is elnyomta az esőszag, amit tegnap éreztünk.  A lábnyomok egyre csak halványultak, és a karmolások a fákon már nem is látszódtak. Mintha valami varázslat történt volna. Várjunk csak? Mégis érzek valamit. Halott állatok szagát, amit a levegő még nem szállított el a messzeségbe. Teljesen friss, még csak most ejthették el. A kihalt terület felől jött egy furcsa zaj. Nem tudom mihez hasonlítani. Teljes csönd. Olyan illat ez, ami másnak büdös, de nekem meghozza az étvágyamat. Futás! Már napok óta nem ettem, és az ösztöneim irányítottak. Azt súgták, hogy rohanjak, ahogy csak tudok.
Várj már! - Mégis hová mész?
Nem válaszoltam, csak haladtam tovább. A szag egyre jobban erősödik. A talajt kémlelő szemeim bármikor megláthatják. Felcsillant a szemem. Ilyet azóta nem ettem, mióta anyám meghalt. Be kellett érnem azzal, ami a nyúlnál volt.
-  Ugye azt nem akarod megenni?
- Dehogyisnem! - mosolyodtam el az élelem láttán, s egyre közelebb kerültem hozzá. Meguntam azt, amit ez a kisállat eszik, ezért már nem ettem napok óta. Egy ideje esik az eső, így vadul kezdtem el enni. 
- Nagyon jó az íze. Kicsi füle van, és nem nagy! - elnevettem magam, majd  a szemem a nyuszit figyelte. Nem volt túl boldog ezután a mondatom után. Olyan volt, mint egy sértődött kisgyerek. Nem nagyon akartam vele foglalkozni. Meg tudnék enni egy egész egércsaládot! Anya mindig ezt mondta, amikor nagyon éhes volt. Ez volt az egyik kedvenc mondatom tőle, már ha ezt nem a nagyi mondta előtte. Mert ha mégis, akkor ez egy máshonnan származó mondatocska.
- Mi bajod a fülemmel? - Én sokkal jobban nézek ki, mint ez a gusztustalan szerzemény!
Nevetni kezdtem, majd hirtelen inkább másra figyeltem. Félelem uralkodott el rajtam. Egy újabb ösztön. Mostanság túl gyakran van ilyen. Néha azt kívánom, bárcsak én is átlagos lehetnék, mint az osztálytársaim. Ha nem lett volna a tűz, talán nem vesztem el az anyámat. Még azóta sem tudom, hogy ki okozta, de szeretném megtudni. Olyan ismerős illatokat éreztem akkor. Félek, hogy sohasem jövök rá, ki volt a gyilkos.
- Maradj egy kicsit csöndben, kérlek! - szóltam rá, majd egyre jobban figyeltem. Befogtam a száját, nehogy miatta ne halljak meg egy olyan hangot, ami még fontos lehet.
- Engem te ne csitítgass! - kiabálta, majd a mancsomat odébb tette.
- Pszt! - Bukj le! - magamhoz emeltem, és lefeküdtünk az egyik bokor mögé.
- Mi van már?
Nem tudtam válaszolni neki, mert még magam sem tudtam. Éreztem a veszélyt, ami egyre csak közeleg. Reszkettem, mint a nyárfalevél. 
- Pszt!
- Ne pisszegj le! - Ide figyelj, csak hogy jól értsd a....
Nem figyeltem a szavaira. Hegyeztem a fülemet, hogy az apró neszekből következtessek valamire. Bevetettem anyám titkos módszerét. Behunytam a szemem, hogy csak arra figyeljek, ami fontos. A füleim úgy mozgattam, mint egy igazi vadász.
- Valaki öl!
Egyre biztosabb voltam ebben. Kezdtem félni, ugyanis olyan az élőlénynek a hangját hallottam, ami már sok macskát juttatott a halálba. Egészen biztos voltam ebben.

( 107 megtekintés )

Szólj hozzá:

birosroni 2018. 06. 21. 18:02  
Ezt észre sem vettem a nagy ihletözön közepette.
Köszönöm, próbálok odafigyelni, de elég nehéz elszokni tőle.7 éve csinálom így de majd nagy erőkkel próbálkozok
A másik írásomnál azt hiszem sikerült.

Wiskey
 
2018. 06. 21. 13:48  
Most nincs időm elolvasni, de a párbeszédes rész még mindig nem jó! Jársz te magyarórákra?
- Pszt! - Bukj le!- magamhoz emeltem, és lefeküdtünk az egyik bokor mögé. „ -helytelen

- Pszt! Bukj le! - magamhoz emeltem, és lefeküdtünk az egyik bokor mögé. „ -helyes

Lehet már mondtam, szerintem mások is, de látom nem akarod megfogadni. Párbeszédben csak az elejére teszel EGY kötőjelet. Új mondta esetén csak egy pont, kérdőjel vagy felkiáltójel, esetleg vessző. Semmiképp ne tegyél oda még egy kötőjelet. Ez a legnagyobb hibád, de szerintem mással nincs baj.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat