Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Juli$)

12:00 - 19.rész
Megosztás: f

12:00 - 19.rész

Körülbelül egy nap telhetett el, amit végigutaztunk. Telis-tele tétlen várakozással, és reményekkel. Irene az egész napot szinte végigaludta, csak néha ébredt fel,hogy megkérje álljunk meg egy kicsit különben azonnal kidobja a taccsot.
Geoff már jóval megenyhült a kocsis történet óta, de önmagához képest így is elég csöndes volt. Egyedül Stellával tudtam kommunikálni, akivel próbáltuk összerakni Mike eltűnésének részleteit, hogy könnyebb  legyen a nyomára bukkanni. De alapvetően eseménytelenül telt a nap többi része.
Épp kifelé bámultam a felhúzott ablaküveg mögül. Nagyon hideg volt, a karjaimat dörzsölve ültem, és közben arra gondoltam, hogy most ölni tudnék egy takaróért. A mellettem fekvő Irene akinek felhúzott lába tulajdonképpen az ölembe lógott a helyhiány miatt, ugyanúgy didergett akárcsak én.
Fekete haja szinte teljesen kitakarta az arcát, de az ujjait tökéletesen láttam. Azok a fehér kecses ujjak pedig remegtek mint a nyárfalevél,és valamiféle, ijesztően furcsa kék színt vettek fel. Lassan itt a tél. Ez nem is kérdéses többé. Bárcsak segíthetnék rajta valahogy. De csak nézem ahogy fázik,és magamban imádkozom, hogy minél előbb odaérjünk a házhoz.
Nagy nehezen levettem a tekintetemet róla,és újból kibámultam az ablakon. Ködös éjszakánk volt,és különösen sötét. Néma csönd volt a kocsiban,és mint mindig amikor csend van most is kavarogtak a gondolataim, és percekig csak az ablaküvegben tükröződő szemembe bámultam, elvesztve az értelmét a dolgoknak, és csak később vettem észre magamat. Megráztam a fejem,és megpróbáltam valamire koncentrálni.Nehezen ment.Lassan ismét elbambultam,és a tájat kémleltem.
Egyszercsak meglátom az utcánk tábláját,és magamban felolvasom
'Stevenson street'
Meg is jegyzem, csak úgy magamnak mellékesen, hogy ez pont olyan mint a mi utcánk táblája volt amikor végre leesik.
Ez a mi utcánk! A tábla, és a tábla melletti nagy korhadt diófa, és az út ami végig fákkal volt övezve.
- Hé, srácok! - ugrottam fel majdnem a lendülettől amikor rájöttem, hogy egy autóban ülök. Megrázogattam Stella vállát,aki az anyósülésen ült, és igencsak mérges volt amiért megzavartam a pihenőjét
- Hé! Nézzétek!
Geoff teljes közönnyel az arcán nézett rám,majd amikor észrevette mit mutogatok ,ő is jobban körülnézett
- Úristen... -mondta
- Itt vagyunk!
El sem hiszem.Ezer éve nem láttam már ezt a helyet. Ami azt illeti, ide fűznek a leggyönyörűbb,és a legborzalmasabb emlékeim is. Ebben a házban estünk szerelembe Venaval, és ez volt az a ház is amiben az élete tragikusan véget ért.
Ebben az utcában egyáltalán nem volt közvilágítás,és más házak sem nagyon tornyosultak egymás hegyén-hátán. Egy hosszú vékony ösvény vezetett az óriási házhoz, a mi kis menedékünkhöz ami nekünk mindig is egy palota volt, habár azért annak nem lehetett nevezni, az öreg, viharvert házat.
Mindenesetre évekig laktunk itt, mielőtt minden rosszra fordult.
Geof végighaladt az ösvényen,és jóval a ház előtt megállt. Kilöktem a kocsiajtót. A tervünk az volt ,hogy minél előbb ágyba juttassuk Irenet,és én reménykedtem benne ,hogy itt végre megtalálom az öcsémet,de amint kiszálltam,és ránéztem az öreg házra,ezer meg ezer emlék fogott el,és képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam mint egy hulla,és bámultam.
Eszembe jutottak az álmaim amik egy éve kísértenek folyamatosan.Az, ahogy ezt a házat távolról nézem...ahogy világít a szobában a villany az emeleten,és futni kezdek,de mire odaérek már késő. Most is pont úgy néz ki itt minden, mint azokban az álmokban.
- Hé! Daniel segítesz vagy csak bámészkodsz? - szól Geoff miközben fél kézzel próbálja kisegíteni Irenet a kocsiból. Gyorsan megrázom a fejem, belekényszerítem magam a valóságba és odarohanok
- Megoldom - mondom Geoffnak,és a karomba veszem a lányt
Lepillantok rá,és egyedül a fekete dzsekijét,és a sápadt arcát látom. Hirtelen a fekete dzsekije fehér hálóingre vált át, a haja feketéje pedig szőkévé. És máris csak őt látom magam előtt. Pontosan így vittem őt pontosan itt, a hideg füvön akkor is.
Megrázom a fejem, hogy elűzzem a gondolatokat. " Csak ő van itt. Rajta kell most segítened"
Bemegyünk a házba,és sötétség fogad,és rémes hideg. Geoff a villanykapcsolóért nyúlt de áram az persze már nem volt. Nem igazán volt ki fizesse a villanyszámlát.
- Oké hoznom kell fát hogy legyen mivel fűtenünk! - indul ki Stella abban a pillanatban,hogy megérkezett
- Siess - pillantok az órámra
Intek a fejemmel Geoffnak és Irennel a karomban elindulok a lépcsőn felfelé az úton,amit már oly sokszor megtettem a valóságban,és az álmaimban egyaránt. Először ösztönösen a Venaval való közös szobánk felé veszem az irányt de mielőtt belépnék visszatántorodom. Azóta nem voltam itt. Nem vihetem be csak úgy ide. Kétségbeesett tekintettel nézek Geoffra aki szavak nélkül is ért mindent. Elég csak az arcomra néznie.
- Én... bevihetem a te szobádba? - még nyelnem is nehéz
Geoff bólint - Persze. Mindjárt megyek én is,csak előásom az orvosi táskámat.
Bemegyek Geoff szobájába,ahol egyedül a hold világa ad némi fényt a helyiségnek
Leteszem az ágyra a félkómában lévő lányt, és próbálom kizárni a tényt, hogy egyre rosszabbul fest. A kezemet a homlokára nyomom.
Egy pillanatra meg is ijedek, mert olyan minthogyha épp egy égő kemencébe tettem volna a kezem. Elképesztően forró volt.
- Most már csak pihenned kell,és rendben leszel - beszéltem hozzá, miközben leültem az ágy mellett lévő kis székre,és kisöpörtem a haját a szeméből. Választ nem kaptam.
Nemsokára Geoff is feljött az orvosi táskájával,és gyorsan megvizsgálta a lányt. Óvatosan a törött lábát is szemügyre vette, de végig láttam, hogy elég tanácstalan azzal kapcsolatban,hogy hogy fogja a szükséges kellékeket elővarázsolni.
Vett egy mély levegőt,és ennek a tanácstalanságnak az utolsó szikrája is eltűnt. Csak a teljes magabiztosság, a pontosság,és a nyugalom maradt. Ijesztő, hogy mennyire gyorsan tudott váltani,ha a helyzet azt követelte
- Oké, be kell gipszelnünk a lábát,és szüksége lesz lázcsillapítóra,és fájdalomcsillapítóra is. Rendben Daniel? - keze egy pillanatra sem áll meg, különböző dolgokat pakol elő a táskájából
- Hé! - üti meg a vállam,mer észleli,hogy jelenleg is sokkos állapotban vagyok - Gyere és segíts!  Még mindig kissé bizonytalanul,de odamegyek,és teszem amit Geoff mondd
- Emeld meg a lábát,hadd tegyem ezt alá... - adja ki az utasítást,és alácsúsztat egy fehér leplet, Irene sérült lába alá.
Kiadja a következő, majd a következő teendőt is, de közben egy hang motoszkál bennem,ami nem hagy nyugodni. Még nem találkoztam Mike-al. Mennyi az esélye, hogy itt van?
Próbálom ezt megemészteni magamban
- Lent van egy másik táskám is abban találsz fájdalomcsillapítót... szükség van rá...Daniel hova mész?
- Mindjárt jövök Geoff, megígérem felhozom ami kell csak... csak körbe kell néznem...muszáj...
Lerohanok, körbe járok minden egyes zugot még azokat is ahová nyilvánvalóan nem férhet be egy tizenkét éves fiú, de sehol nem találom
- Mike... - Ekkor nem bírom tovább. Egész végig az a remény tartott össze, hogy itt lehet valahol,de most hogy nincs, egy egész képzelet omlik bennem össze, ráadásul pillanatok alatt.
Tehetetlenséget érzek,és fájdalmat. Mérgemben a szekrénybe verem a karom, majd összeroskadva a földre rogyok.Nem érdekel semmi,és senki, az sem, hogy mennyire röhejesnek vagy gyengének nézhetek ki most kívülről. Az egyetlen amire képes vagyok, hogy összekuporodom mint egy most született csecsemő, és könnyek közt szitkozódom.
- Sajnálom Mike... - suttogom
az ablakot néztem amin keresztül kékes csíkokban vetült a hold fénye a padlóra mellém,ahogy átszűrődött a sötétítőn. Ez volt az utolsó dolog amit láttam mielőtt minden a sötétbe veszett. 



( 36 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat