Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Paamy)

12:00 - 13.rész
Megosztás: f

12:00 - 13.rész

  Álom, álom, édes álom!
  Altass engem, légy halálom,
  Légy halála életemnek
  S élte haldokló szivemnek.
  "Vörösmarthy Mihály"


Egész nap a kocsiban utaztunk,lassan kezdett ismét besötétedni. Ahogy egyre közeledett a tél,egyre rövidültek a nappalok,és hosszabbodtak az éjszakák.
Órák óta vezettem,és percről-percre egyre csak álmosabb lettem. Meg kellett erőltetnem magam ahhoz is, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. Irene mellettem lágy, halk kangon dúdolt. Annyira el volt mélyedve ebben a tevékenységben, hogy talán nem is volt tudatában, hogy már jó tíz perce csinálja.
- Álomba akarsz ringatni? - szólalok meg, halvány mosollyal a szám sarkában
- Ja,ne haragudj. - kapott észhez - A bátyám dúdolta néha ezt. De abbahagyom.
- Nem kell. Szép. - egyenes úton haladtunk, ásítva tekertem jobbra a kormányt.
- Daniel ne vezessek inkább én? - ajánlotta fel Irene aki gyanúsan figyelte ásításaim
- Kibírom.  -szemeim félig le-lecsukódtak,egyre kevésbé éreztem a testemet a saját uralmam alatt.
Aztán pedig csak a sötétre emlékszem. És a fülsiketítő dudaszóra.
..........................................................................
A szögenyenesen felénk tartó autó reflektorjai majd megvakítanak. Teljes erőből rátaposok a fékre,de a kocsi már nincs az irányításom alatt,ahogy pár perccel ezelőtt a testem sem volt. Irene felsikoltott mellettem,majd mindkét kezét a kormányra vetve átnyúlt az anyósülésről, és minden erejével balra rántotta a kormányt, félre a velünk szembe jövő kocsi elől. Az utolsó pillanatban sikerül kigurulni a kocsi mellől,de ahogy a autó oldala összekoccan a másik autó elejével, kisiklik oldalra. És megint. Irányíthatatlanul teljes sebességgel siklik az árok felé.
.............................................................................
Lassan nyitom ki a szemem. Nem látok jól, talán a szemembe ment valami. A tenyeremben apró üvegdarabokat vélek felfedezni, a kitört ablak nyomán. A kocsi félig felborult, így én félig a levegőben lógok, Irene pedig a kocsi tulsó oldalán, összeszorulva a föld,és az autó nyomása között. "Irene." kapok észhez. "Most nem foglalkozhatok magammal" "Őt kell kihoznom" próbálok felé fordulni, hogy megnézzem jól van e de csak félig tudom kivenni  szótlanul és mozdulatlanul heverő testét,és arcába terülő hajzuhatagát. A nevén szólongatom,de nem reagál.
Elhatározom, hogy ki kell jutnom innen bármennyire is fájdalmasnak érzem. Az övemhez nyúlok,és belevájom ujjaimat,mire az nagy nehezen kienged. Előre esek a felfordult kocsi ablaküvegéhez. Csak az utolsó percben nyújtom ki tenyeremet a föld felé,mielőtt arccal esnék a szikánkokra.
Most már a földön vagyok,csak oldalra kell forduljak, és kinnt vagyok. A kitört ablaküvegen át kikúszom az úttestre,és felsőtestem után húzom a lábaimat is.
Mérgesen veszem észre, hogy a velünk szembe jövő autós lelépett. "Nincs jószándék ezekben az emberekben annyi szent."
- Irene - nyögöm miközben átfutok a másik oldalra. A kezemen kívül hálistennek úgy tűnik semmim sem sérült meg komolyabban.
Az Irene felőli ajtaja félig tört csak be, ezért neki kell feszüljek, hogy egyáltalán bejuthassak. Harmadszoros próbálkozásra sikerül belöknöm. Bemászok félig a kocsi alá,és akkor meglátom, Irenet aki összekucorodva fekszik,mintha csak nagyon fázott volna azért jött volna ide melegedni a kocsi alá.
- Hé! -rázom meg a vállát. Kezemmel könnyedén elérem őt,ám az övét,ami szorosa a székhez nyomja már nem annyira egyszerűen.
Minden erőmmel beljebb nyomom magam, és megnyomom az övét kioldó kapcsolót.Ám eszembe jut, hogy akkor előre fog roskadni,akkor pedig a biztonságosnak nem mondható szilánkokon fog landolni. Egy pár centit tehetetlen tömegként előrezuhan a földig,én pedig mást nem tehetvén alányúlok, hogy ne az üvegszilánkokon landoljon.
Mindkét karját megragadom, és húzni kezdem. Csak egy kicsit kell így húznom addíg amíg végre olyan közelségbe ér, hogy egyik kezemmel át tudjam fogni a derekát, és így félig emelve végre kimenekítem a kocsi alól.
Mindketten a hideg aszfaltra estünk. Térden állva felé hajoltam,és kisöpörtem a haját a szeméből, hogy lássam az arcát. Teljesen sápadt,és élettelen volt.
- Hé! - Ébredj!Ébredj! -kiáltottam miközben egyik karom a tarkója alá tettem,hogy megtámasszam a fejét. Óvatosan ütögettem az arcát, hogy magához térjen.
Nem reagált. "Nem.Nem.Nem,és nem" "Ne merj itt hagyni." a gondolataim össze-vissza cikáztak bennem. Nem voltam képes erre. Csak arra tudtam gondolni, hogy lehetetlen az,hogy újra átéljem ezt. Az érzést hogy nem tudok segíteni. Hogy tehetetlen vagyok.
Az égre emeltem tekintetem "Mit tettem ellened?"kérdeztem a felsőbb erőktől, hangtalan.De abban sem vagyok biztos, hogy nem mondtam ki hangosan.
Ekkor köhögés hallatszott a kezeim közül. Lenéztem.
Irene erőtlenül köhögni kezdett, és mély lélegzetet vett.
- Hé! Semmi baj! - mondom,és a hanyat fekvésből oldalra fordítom, hogy kapjon levegőt. - Sajnálom! Annyira sajnálom! -mondom és nem tudok uralkodni megkönnyebbült mosolyomon. "Köszönöm" mondom a felsőbb erőknek akik mintha válaszoltak volna.
Irene habár kábultan,de felküzdi magát ülő pozicíóba,és a kocsira pillant,ami teljesen összetörve hever az árokban mint egy kettétört fémszobor.
- Nem vagyok benne biztos -kezdi,majd a fejét megfogva lehunyja szemét - De lehet, hogy Geoff ennek nem fog örülni.

( 61 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat