Újság >> „Az én cicám“

(ellenőrizte: Paamy)

Murphy és akik nem felejtenek
Megosztás: f

Murphy és akik nem felejtenek

 Az emberek mindig is felkeltették az érdeklődésem. Érdekes lények voltak, én egész nap képes voltam figyelni őket. Az örökös rohanásuk, az érzelemmentes tekintetük, a magas termetük. Ez mind érdekelt, már mióta először kinyitottam a szemem, figyelemmel akartam követni őket, érdekelt az életük, az hogyan is élik ők meg. Rendkívül érdekesen viselkedtek, a kétlábú barátaink, közelebb értek az éghez, még is, mintha sosem néztek volna fel arra a mesés boltozatra, pedig elhihetitek macskaszemmel is hihetetlen. Mint arra már rájöttetek nem voltam egy egyszerű vörös macska a szomszéd kertjéből, bennem valami más is élt, ami néha viszont megrémített. Talán így születtem, de nem tudhatom biztosan. Ugyan is, magamban sem voltam egyedül. Nem lehettem.

Már egy hete éltem az utcán, a rózsaszín szobacica mancsaim erősebbek lettek és a szaglásom is élénkebb volt, a neszekre is jobban figyeltem. Megváltoztam, de elég gyökeresen. Már majdnem felnőttem. Akkoriban kerültem Kylehoz, a második emberhez az életemben. Rendkívül kedves ember volt és a szeretete határtalan. Befogadott egy csavargó, koszos macskát a lakókocsijába. Kyle a világot járta ugyanis, egymaga. Minden álma volt, hogy körbe utazza azt, mielőtt berozsdásodik.
A fák úgy rohantak a szemeim elől, mintha ők is tartottak volna tőlem. A kis lakókocsi békés meleggel volt tele, mint egykori otthonom. Csendesen pihentettem végtagjaim az ablak keskeny párkányán. Érdekes nyugalom terjedt el mindenemben, egy kis ideig belefeledkeztem a tájba. A Nap már lebukott, de azok a színek melyeket maga után hagyott, gyönyörűek voltak. Sárga, piros, rózsaszín és tompa kék. A jármű zúgott csak a mancsunk alatt és hagyta maga mögött az egyre fakóbb múltat. Kai békésen dorombolt, tudtam már, hogy más nem látja őt. Az igazat megvallva még mindig megrémített a saját szemem világa, de már fáradt voltam a pánikhoz. Bele kellett törődnöm. Fekete bundája fényesen verte vissza a sugarakat, különös volt, mert mintha éreztem volna a teste melegét. Nagy, sárga szemeivel feszülten figyelte a rohanó tájat, farkát idegesen ütötte a kék párnához. Valami nem stimmelt vele.
- Mi a baj? – fordultam felé, fejemet oldalra biccentve, ő nem nézett rám.
- Tudod, hogy már nagyon messze vagyunk, ugye? Nem ellenzem, csak egy kissé ideges vagyok. – csendesen morogta a szavakat a meleg levegőbe. Igaz dorombolt, de talán csak így akart átverni.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. El sem tudod képzelni a világ, milyen mesésen gyönyörű hely. Tele van mámorral, illatokkal és temérdek napfénnyel. El tudod képzelni Kai, hogy mennyire narancssárga minden, mikor a kertek alatt futva az ég felé emeled a fejed? – lehunytam sárga szemeim és csak elképzeltem, mennyire tökéletes érzés járná át a szívem, hogy gyógyulna a lelkem a zúgó csendtől, a bundámba kapó gyönge széltől. Szabad lennék és tántoríthatatlan. Mind a kilenc életem a világ ezer pontján élném meg. Csak ezt akartam, ez volt az én álmom, egy apró macska, hatalmas tervekkel. A világgal, mely esélyt kínál számára, hogy kissé olyan legyen, mint akikre némán figyel. Olyan, mint az emberek, közelebb az éghez. Ez voltam én, Murphy.

A kék lakóautó leparkolt, hosszú idő után ismét, harmatos fűvel érintkezhetett a mancsom és én ettől csak egy még boldogabb macska lehettem. Kyle mosolyogva figyelt, tudtam, hogy ha menni akarnék elengedne, de eszemben sem volt így tudtam, este étellel vár majd. Végigmásztam egy kis ösvényen és mikor egy kerítéshez értem megálltam és felnéztem az azúr égre, nem akartam elfelejteni, mint az emberek. Erre minden nap sort kerítettem, hiába voltam távolabb tőle. Édes illatok szálltak a gyenge, nyári széllel, szemeimet behunyva adtam át magam az érzésnek. Lassan sötétedett, de az ég mégis világoskék ruhában járt, rendkívül csodás dolog.  Mintha körülöttem mindent, valaki másnak az emlékei uraltak volna, fakók voltak, de még is kitöltöttek. Kai nem volt velem. Leültem a selyem fűszálak közé és a zümmögő életet kezdtem figyelni.
- Tudom, hogy látod ki voltam, vörös. – valaki csendesen szólalt fel a magas kerítés tetején. Pár lépést még tett rajta, nem nézett rám végig a lakókocsi sorokat figyelte, hallgatta az emberek értelmetlen moraját. Ő tapasztalt volt, úgy tűnt régóta van itt. Fehér, rövid bundája mellett sírt a levegő, mégis olyan tiszta volt. Fagyos, kék szemeivel komolyan kémlelte a távolt, valahová messzebb ért a tekintete, mint azt bárki gondolná. A kisugárzása tiszteletet ébresztett bennem és egy kis hideget, de volt ott valami más is, melegebb emlékei múltjának. A szél játéka és a zöld szín volt, amivel azonosítani tudtam. Nem lehetett elmagyarázni, csak ezek voltak a konkrét dolgok melyeket éreztem. Malachai- nál teljesen más volt, ő sárga és a vihar érzetét hozta elő bennem.
- Mercury a nevem – nyávogta a kandúr bemutatkozás gyanánt.
- Murphy – mutatkoztam be én magam is és még mindig érdeklődve figyeltem a kerítés tetején ülőt.
- Az emberek, akikkel idejöttem… igazából már eltelt pár év mióta itt vagyok, talán kilenc is. Vicces, hogy egy macskaöltő óta vagyok itt. – kezdte el a történetét és a mancsa alá nézett, követtem kék szemeit. A kis fakereszt ferdén állt ki a földből, már a lóherék is tanyáztak rajta. Békés volt, itt senki nem háborgatta. Mecury pedig őrizte már évek óta.
- De gondoltam maradok és lám… itt vagy és te megláttad az egész életem és meg is értetted szavak nélkül. Úgy hiszem ez megérte, de tudom, hogy már úgy sem kapok erre az egészre választ. – beszélt tovább.
- Tarts velünk, ha készen állsz! – álltam fel és közelebb lépkedtem a kerítés lábához. Éreztem, hogy nem kell a magyarázat a „velünk” szóra. Malachai ugyanis már mellettem foglalt helyet és egy szó nélkül bámulta a fehéret.
- Talán itt az ideje testvéreim… - bólintott a kandúr és halkan ugrott a puha fűbe, hogy velünk folytassa útját bőven a kilencedik életén túl. Maga mögött hagyta a nyughelyét és ekkor éreztem úgy, hogy ő is egy részemmé lett, akkor és örökké. Nem tudtam mi a feladatom, de már tisztában voltam vele, hogy nekem adatott valami fontosabb dolgom is itt, nem lehettem többé elhízott szobacica. Volt valami, amit éreztem a lényemben, valami nagyobb dolog.


( 237 megtekintés )

Szólj hozzá:

Fantáziai
 
2018. 02. 24. 20:55  
zed321: egy üzenetbe ne csak hangulatjelet rakj!

  - megszűnt felhasználó - 2018. 01. 28. 19:10  
be vagy ki
Be vagy ki


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat