Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Pinghorizon)

Like father, like son ~ I/1
Megosztás: f

Like father, like son ~ I/1

 – Megjöttem! – egyik kezem a falnak támasztottam, míg másikkal lefejtettem magamról a fekete bakancsomat.
 – Kicsim, itt vagyunk az ebédlőben – hallottam meg anyám hangját a konyha felől. Már az első szótól is baljós előérzetem támadt. Ezt már egyszer eljátszottuk; mikor legutóbb "kicsimnek" szólított, akkor azt közölték velem, hogy Caesar-t, a kutyámat, elütötte egy autó.
Félve léptem át az ajtó küszöbét, ami az ebédlőbe vezet. Igazából ebben a helyiségben helyezkedik el az ebédlő és a konyha is, és ezeket csak egy, a szoba feléig húzódó pult választja el, amin mindenféle kacat található.
Már az egész család ott volt, és csak rám vártak.
 –Gyere, kölyök, ülj le – apa kihúzott nekem egy széket, amire én, egy kis habozás után, le is ültem. Bátyámra pillantottam, hogy megpróbáljak valamit kiolvasni a tekintetéből, viszont ő úgy tett, mintha nem is vette volna észre kérdő pillantásom, elfordította tekintetét. Kezdtem minél inkább ideges lenni, és ezzel együtt a kezem is elkezdett izzadni.
Anya letérdelt elém, és a ruhája közepén lévő gombokkal kezdett el játszadozni reszkető kezeivel.
 – Tudod, kicsim, én és apád nagyon boldogok voltunk, amikor Will és te megszülettetek. Madarat lehetett volna fogatni velünk, és persze a mai napig nagyon szeretünk titeket. Semmi másra nem cserélnénk el egyikőtöket sem, ti vagytok a reménysugarak az életünkben, és...
 – Anya, térj a lényegre – tudtam, ha nem szólok közbe, akkor nagyon sok idő telt volna el, mire végre a lényegre tért volna.
– Apáddal úgy döntöttünk, el fogunk válni.
 Annyira megdöbbentem, hogy egy pillanatig levegőt is elfelejtettem venni. Jó, persze, nem mondhatom, hogy nem lehetett erre számítani, most mégis túl váratlanul ért. Voltak olyan napok, mikor mindössze alig váltottak néhány szót egymással, és úgy viselkedtek egymással, mint két idegen. Távolságtartóan. Már hónapok óta így ment ez, gondoltam is rá, hogy esetleg elválnak, de... egyszerűen sosem hittem volna, hogy ez tényleg be fog következni. Valahogy ez a dolog mindig is olyan távolinak hatott, erre most itt van. Bekövetkezett.
– Várjatok egy percet – idegesen tenyerembe temetem az arcom. – Miért? – teszem fel az első kérdést, ami az eszembe jutott. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
 – Már nem szeretjük egymást. Apáddal úgy gondoljuk, talán jobb lenne mindenkinek, ha nem erőltetnénk ezt tovább. Ez senkinek sem tenne jót.
 Hirtelen nem tudtam mit reagálni. Üvöltsek, vádaskodjak, hisztizzek? Szívem szerint ezt tettem volna, viszont anyám és apám aggódó tekintetét látva egyszerűen nem volt szívem ehhez. Csak még nehezebbé tenném a helyzetet.
 – Már beadtátok a válópert? – a szüleim egyszerre bólintottak. – Felmegyek a szobámba... egyedül szeretnék lenni – már indultam is az ajtó felé, azonban apám hangját hallva megtorpantam.
 – Robin! – Mikor felé fordultam, ő csak halványan elmosolyodott. – Szeretünk.
Kicsit megszeppentem ettől a kijelentésétől, hiszen alapjáraton nem érzelmes ember. Nem is tudom, hogy hallottam-e valaha tőle ezt a szót, így eléggé meglepődtem. Éppen ezért nem tudtam hogy reagálni, így végül csak bólintottam, majd elindultam a szobám felé, ami a bejárati ajtótól jobbra és mondhatni az emeletre vezető lépcső alatt helyezkedik el. Igen, Harry Potteréhez hasonlóan. Az évek során már éppen elégszer jegyezték meg ezt az emberek, és már kezdem unni. Mondjuk nekem a szobám területe jóval nagyobb, mivel nem csak a lépcső alatti részt foglalja magába. Az ágyam közvetlenül a fal mellett helyezkedik el, felette pedig néhány rajzomat ragasztottam fel a falra, hogy kicsit feldobják a szobám hangulatát. Mellette nem sokkal az íróasztalom található, amit rendszerint rendben tartok; két pohár között, amikben ceruzák, golyóstollak, radírok és hegyezők kapnak helyet, egy kerek tükör díszeleg, amire egyszer alkoholos filccel egy apró bajszot rajzoltam, ami azóta is ott maradt. Az asztal jobb, felső sarkán pár könyv sorakozik, amiket néha olvasni szoktam, ha unatkozom. A szoba végében a szekrényem van, aminek már kevésbé viseltem a gondját. A ruhákat nem szokásom összehajtani, csak bedobom őket, úgy-ahogy vannak. Anyámat, Agatha-t, az infarktus kerülgette, mikor meglátta gardróbom tartalmát. Azonnal nekiállt helyrepofozni, miközben pedig szidott engem. Azóta, hogy elkerüljem az ehhez hasonló jeleneteket, megpróbáltam rendszerezni szekrényem tartalmát, több-kevesebb sikerrel.
Ahogy beértem a szobámba, egyből az ágyra vetettem magam. Élvezettel süppedtem bele a puha matracba – egész nap erre vártam. Azonban mégsem tudtam ezt a pillanatot teljesen kiélvezni, mivel az előbbieken gondolkodtam. Végül is, ha nem működnek közöttük a dolgok, felesleges erőltetni. Legalábbis mindig azt gondoltam, ha két ember nem szereti egymást, akkor nincs értelme együtt maradniuk. Még akkor sem, ha gyerekeik vannak, mivel így fokozódik a feszültség, ami senkinek sem tesz jót. Viszont most, hogy ez velünk is megtörténik... őszintén szólva nem is tudom, mit gondoljak erről. De egyáltalán mi vezethetett ehhez? Nem lehet igaz, hogy csak szimplán annyiról lenne szó, hogy már nem szeretik egymást. Valaminek csak kellett történnie. Valaminek, ami úgy igazán éket vert közéjük. De mi lehetett az? Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy összerezzentem, mikor hallottam, kopogtatnak az ajtón.

( 61 megtekintés )

Szólj hozzá:

Még nincs hozzászólás ebben a topicban.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2018 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat