Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Fantáziai)

Hangok versenye
Megosztás: f

Hangok versenye

A termet tapsvihar töltötte be, amint a tizenkettes versenyző leütötte az utolsó hangot is a zongorán. Arcát elöntötte a megkönnyebbülés és az öröm, vagy inkább az önbizalom. Szőke, hosszú hajtincseit kisimította smaragdzöld szemeiből, amik rakoncátlanul arcába hullottak az előadása közepette. Kapkodva felállt, gyorsan meghajolt és minél hamarabb igyekezett távozni a színhelyről, szinte lesodort magával, ahogy lelépett a színpad mögött a fényből a sötétbe. Csak egy apró mosolyt eresztett meg felém fordulva, de lehet, azt is csak képzeltem.
- Következzék a tizenhármas versenyző, Török Zsófia. A választott darabja: “Song For Sara „ .
Ahogy a nevemet kiejtette a szélen ülő, női zsűritag akaratlanul is rám tört az izgalom. Már nem lehet visszalépni. Vettem egy hatalmas levegőt és felléptem a sötét folyosóról az immár megvilágított, ugyan nem túl magas színpadra (inkább emelvény) amin ott várt a fekete, méregdrága zongora. Az erős fény visszacsillant minden egyes billentyűjéről, de ezt csak az láthatta, aki a színpadon állt, a közönség a sötét sorokban csak az átlagos hangszert láthatta. Nem engedhettünk meg ilyen drága hangszert, egy egyszerű szintetizátoron gyakoroltam mindig, így a versenyeken kicsit idegenként hatott ez a hatalmas hangszer, de már megszoktam, sőt egészen meg is kedveltem. De… most látom utoljára. Leültem a zongora előtti piros párnásszékre, fülem mögé simítottam egy apró hajtincset az arcomból. Hiába volt szoros kontyba fogva, hosszú, gesztenyebarna hajamból egy-két szál megmakacsolta magát, azért sem úgy állt, ahogy azt elrendeztem. Ez pedig zavart, zavart a játékban, ma pedig nem ronthatok. Ezért is vettem fel egy egyszerű fehér blúzt, fekete nadrággal. Hosszan fújtam ki a levegőt és a kezeimet a zongora fölé emeltem, bizonytalanul leütöttem az első hangokat. Gyorsan indítottam, hisz rögtön egy „titi” ütemmel kellett kezdenem. Becsuktam a szememet és hagytam, hogy a kotta sorai lefussanak a szemem előtt. Sokáig tartott, míg idáig eljutottam. Hét évembe, hat hónapomba, két órámba pontosan. Most pedig vége, de mielőtt ez bekövetkezne… megmutatom! Megmutatom neked, kedves Renáta, mire jutottam! Pontosan emlékszem még arra a délutánra, mikor még első óráimra jártam, és te megvártál. Csak random ütögetted óra után a billentyűket, mégsem hatott káosznak, és… mosolyogtál! Igen, tetszett neked. Együtt jártunk ezután órákra, mit is mondhatnék, szépen elhagytál. Ujjaid akárhogy értek a fehér, hideg billentyűkhöz a vizsgán, minden érzelmet átadott, amit a szerző akart, legyen az klasszikus darab, vagy könnyűzene, nem számított. Ezt hívták őstehetségnek. A darabok nehezedtek és egyre több időt kellett a hangszer mögött töltenem, még kezdetben. Igen, te is ezt tetted, csak mellékesen emlékeztetlek. Messze vertél mindenkit a versenyeken!
A magas hangok már kiábrándítóan hatoltak a csendbe elnyomva a mélyet, amire épült az egész darab. Hirtelen abbamaradt, de visszhangzott az utolsó hang, a pedálnak köszönhetően, majd mikor elült, folytattam.
Mi lett veled? Nem értelek, két éve alig láttalak a zeneteremnél, helyette másokkal lógtál, legyintve arra, amikor hívtalak, a végén már kacagva mondtad, hogy „minek is kéne?” Még így is… még így is nyertél a versenyeken. Ugyan messze nem olyan kiemelkedően, sőt, néha már eléggé rezgett a léc. Erre ugyanúgy csináltál… a verseny előtti második napon bezárkóztál a terembe és akkor gyakoroltál előtte meg… Mérgesen ütöttem le a billentyűt, ahogy a darab is megköveteli, de ebben más is volt már. Teljes szívből jövő harag… tisztán ki lehetett hallani. Miért nem fogod fel? Olyan nehéz lenne? Sokkal jobb vagy… Ha ennyi kapkodás elég egy jó eredményhez, miért nem fektetsz bele egy kicsivel többet, és akkor… magasabb szintre juthatnál? Én szerettem volna, de nem lehetett. A kezeim kicsik maradtak, és nyújtanom kellett, hogy át tudjam fogni az egy oktávot, és később persze még nagyobbakat.
Kedves Renáta… két hét múlva műteni fogják a jobb kezemet, és valószínűleg nem folytathatom… de előtte még megmutatom, hogy igen is a kemény munka… elnyerheti gyümölcsét, és nem csak a mesékben! Sokat készültem mindig, és sohasem előzhettelek meg téged, aki alig gyakoroltál. De azt kívánom… azt kívánom, hogy az élettől kapj egy nagy pofont és rájöjj, mi van a kezedben! A tehetség kétélű fegyver. Ha nem vagy tisztában vele, hogy mit tudsz, megsebzed vele a tehetségtelent, ki csak tovább marcangolja magát, hogy jobb legyen, és végül belerokkan abba, hogy nézi, bármit tesz is, míg a másik lustán is képes megelőzni. Ilyen szempontból én már halott vagyok. Feladtam. Feladtam bízni, reménykedni. Ez az utolsó esélyem, és ezért kérlek… halld a hangokat! Tudom, hiába előttem mentél le a színpadról, attól még tisztában vagyok vele, hogy ott ülsz a sötét nézőtér második sorában, a többi versenyzővel, és hallod, ahogy játszom. Ha nem hallgattál meg szóban, hallgass végig itt, a hangok versenyén, mert ezek a dallamok csakis neked szólnak! Szerinted miért választottam ezt szabadon választott darabnak? Emlékszel még, mikor egyszerre tanultuk meg ezt, vagy ezt az emléket is elhajítottad velem együtt a felejtés szakadékába? Még mindig csukva volt a szemem, de éreztem, hogy egy könnycsepp gurul végig az arcomon, államon. Ahogy kinyitottam a szemem, kissé homályos volt a látásom és még két csepp követte az előbbit.
A zene tovább szállt a teremben, betöltve a csendet, hisz egy pisszenés sem történt, csak a dallamok keringtek a levegőben, a magas hangok kavalkádja. Leütöttem az utolsó négy hangot, ezennel befejezve mondandómat. Kezeimre pillantottam. Úgy remegtek, hogy még a zsűri is jól láthatta. Csak egy rövid gondolat futott át az agyamon. A végére értem…

A kritikának, mint mindig, most is örülnék!

( 82 megtekintés )

Szólj hozzá:

Kriza 2017. 12. 03. 18:33  
Köszönöm. Hát ebben a történetben a főszereplő a saját "igazát" (ha nem is az) akarta volna megmutatni. De ezen még dolgoznom kell úgy érzem. Köszönöm még egyszer a véleményeket.

Pinghorizon
 
2017. 11. 30. 15:38  
Tetszetős... ^^

Randy 2017. 11. 29. 23:15  
Hmm, érdekes. A főszereplő továbbgondolva tipikusan az a személyiség, mint más történetekben a szörnyeteg anyák, akiknek nem volt elég tehetségük valamihez, amit görcsösen akartak, és ezért a gyereknek kell helyettük elérni a szent célt, akkor is, ha beledöglik.

Már miért is kellene szétmelóznia magát egy tehetségnek, ha nincs kedve hozzá? És miért kellene lesújtania rá valami isteni villámnak? A tehetség lehetőség, nem kötelesség. Akkor igazán veszélyes, ha valaki keményen dolgozik és tudatosan él vele, lásd atombomba megalkotása. Ahhoz képest néhány megbántott érzelem csak a szokásos píszí nyávogás afölött, hogy valaki mélyen és életre szólóan megsértett azzal, hogy levegőt vett, nem? Arról már nem is beszélve, hogy élni nem lehet úgy emberek között, hogy folyton azon aggályoskodunk, hogy jaj, csak nehogy megbántsunk valakit egy óvatlan rezdülésünkkel.

Jó a megfogalmazás, alig láttam hibát. Sikerült hatásosan megírni, érdekes volt a főszereplő irigy, ambiciózus és keserű perspektívája, és ahogy a frusztrációját próbálta önmaga előtt valami kifinomult és nemes dolognak feltüntetni. =)


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2017 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat