Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Paamy)

Virágszirmok - 15.
Megosztás: f

Virágszirmok - 15.

- Mi történt? – szegezem neki a kérdést, miután a boncmester nő magunkra hagyott, és mikor a testőr is már csak az üveglapon keresztül nézett minket, ami elválasztja a szobát a folyosótól.
- Az én hibám – suttogja, és becsukott szemei közül kicsordul egy apró könny.
- Mi az, hogy a te hibád? Miért? – köpködöm a szavakat, az ismét feltörekvő, fojtogató sírás-gombóc miatt már megint nem tudom normálisan beszélni.
- Kiugrottam az autó elé – formálja a mondatot, de hang nem hagyja el a száját. Szinte tapintani lehet a levegőben a fájdalmat és a kétségbeesettséget. Éles és sűrű a levegő, nyomja a halántékomat, a mellkasomat, vágni lehet. – És nem azért, mert volt ott egy ismerősöm. Hanem, mert azt akartam, hogy elüssön.
A könnyek hirtelen eltűnnek, olyan, mintha sosem lettek volna ott. A gombóc megnő a torkomban, de tudom, hogy nem fogok sírni. A fejemben lüktet valami, a levegő egyre fojtogatóbbá válik, és hirtelen mindennél fontosabb lesz, hogy kiszabadulhassak ebből a sípoló, gyógyszerszagú undormányból.
- Elmondhatom, hogy miért ugrottam ki az elé az autó elé? – néz a szemembe két égszínkék szem, de azonnal el is kapom a pillantásomat, és nem törődve azzal, hogy leesnek az ölemből a holmijaim, egy gyors mozdulattal felállok, készen arra, hogy mindjárt fogom magam, és csak úgy kimasírozok a szobából.
- Nem érdekel – rázom a fejemet. – Nem érdekelsz. Nem. Nem. Nem. Ez nem igaz. Nem hiszem el. Kiugrik az autó elé. Nem érdekel. Tojok rá – motyogom magamban, fel-alá járkálva az apró szobában, a halántékomat dörzsölgetve.
- Linn…
- Fogd be! – süvöltöm a kelleténél egy kicsit hangosabban. – Csak fogd be – veszek vissza a hangerőből, majd egy jó nagyot belebokszolok a levegőbe. Azzal a mozdulattal nyitom is a szoba ajtaját, és elviharzok a testőr mellett, át az osztályon, ki a koromsötét folyosóra, onnan el a (f)elvonóhoz, le a földszintre, majd ki az utcára, a parkolón át a jéghidegben, egy szál pólóban egy nagyobb útra. Mindenem ott maradt abban az átkozott szobában, kivéve a közös telefonunkat, mivel azt mindig a farzsebemben tartom. A kezembe kapom, és gondolkodás nélkül tárcsázom a vörös hajú modell számát.
Szinte azonnal felveszi, azonban meglepetésemre nem egy mély női hang, hanem egy mély férfihang szól bele.
- Tessék, Gallstad rezidencia.
- Linn vagyok, Nova Meja egyik közeli ismerőse. Fuvarra lenne szükségem, méghozzá elképesztően sürgősen a kórháztól.
- Jöhet velem Gallstad is, vagy jobban örülne, ha romantikázhatna velem egyet kettesben?
Nem tudok mosolyogni. Most nem.
- Teljesen mindegy, csak igyekezzen, kérem – szűröm ki a kocogó fogaim között. Mármint összekoccanó fogaim között. Nem kocognak azok sehova, még csak az kéne. Ma már lelki szemeimmel láttam egy foghullást, akkor épp Paula fogacskái döntöttek úgy, hogy elkocognak biztonságosabb vidékekre. Pfuj, úristen, mikor lettem én ennyire elképesztően undorító? Minden esetre borzalmasan hideg van így kabát nélkül. Elképzelhetetlenül hideg. Bár mondjuk, az lehet, hogy mond valamit, ha megemlítem, hogy a szám szélén „összegyűlt” nyál megdermedt, és határozottan hó íze van. Annyira hideg van, hogy már lassan én sem hiszem el, hogy még nem fagytam halálra. Már éppen fontolóra veszem, hogy lehet, mégiscsak vissza kellene mennem a kórház épületébe, hogy egy kicsit kiolvadjak, még akkor is, hogyha irtó kínos egy kirohanás után belátni, hogy a cselekedet egy tökéletes zsákutca volt. De hála az égnek, pont akkor fordult be a parkolóba egy nagy fekete autó – az az autó, amit mindig Nova Meja krémszínű Renault-jának visszapillantó tükréből láttam.
- Azonnal szálljon be a kocsiba! – ugrik ki a volán elől Rasmus, a vörös hajú modell testőre. – Maga megbolondult? Mínuszokban ücsörög – dörzsölgeti a halántékát a középkorú férfi, majd mikor megjegesedett testemet sikerül elvonszolni az anyósülésig, ő is visszaszáll. – Mondja, kedves, hol vannak a ruhái?
- Paula Iris Andersson szobájában. És nem vagyok hajlandó felmenni a cuccaimért – közlöm a szélvédőt bámulva. Érzem, hogy a hátsó ülésen terpeszkedő Nova Meja is engem vizslat.
- Oké, akkor elmegyek én – adja be viszonylag hamar a derekát Rasmus. Gyorsan ledarálom neki, hogy pontosan hol találja az osztályt, a lelkére kötöm, hogy nehogy elforduljon a sötét folyosón, akármennyire nem lát semmit, mindig csak egyenesen haladjon egészen addig, míg bele nem ütközik egy hideg és kemény valamibe. Az valószínűleg az ajtó lesz. Reményeim szerint.

Tíz perc hulla csend az autóban. Respect Nova Mejának, hogy pontosan tudja, hogy nem szabad hozzám szólnia. És nekem is respect, hogy nem robbanok fel az idegességtől. Paula kiugrott az autó elé. Meg akart halni. Vagy hát legalábbis mindenképp azt akarta, hogy elüsse az az autó. Ki akar ilyet, és miért, ha nem íz a célja, hogy meghaljon? Paula mindig is depressziós volt? Mikor jöttek nála ilyen nyomorék öngyilkos gondolatok? Miért nem tudtam róla?
Mikor siklott ki ennyire ez a kapcsolat?
A kocsi ajtajának nyílása ránt vissza a való világba.
- Pulóver! Kabát! Sapka! Sál! Egy kesztyű! Táska! – dobálja be a nyitott ajtón a cuccaimat a testőr, én pedig nem győzöm elkapni őket. – És a másik kesztyű is! – érkezik meg a szállítmány legutolsó darabja. Vagyis utolsó előtti. – Ja és… - mondja Rasmus, miközben elkezd beülni a kormány elé, - itt van ez is. A kisasszony azt mondta, ez is a magáé. Először nem akartam elhozni, mert azt hittem, hogy a kórházé – azzal a kezembe nyomja az íriszt.
- Ja igen, köszönöm szépen – motyogom, és az ölemben heverő kabátomra helyezem a haldokló virágot. Rasmus még bajlódik egy darabig a biztonsági övvel, én meg úgy döntök, hogy amíg nem indulunk, van időm még egy kicsit rendezkedni, ugyanis a sok cuccom úgy lóg rólam mindenhová, mintha valami karácsonyfa lennék. Kesztyűk a kabátzsebbe, sál a nyakamba, pulcsi a vállamra, kabát maradhat az ölemben, sapka rá, és mindennek a tetejére az írisz. A táskámat lerakom a lábam elé.
Aztán hirtelen valami szemet szúr: otthon még három szirom volt a virágon, és most, akárhogy is számolom, már csak kettőt látok. Abban a szent pillanatban felkapom a kis növényt és olyan közel helyezem az arcomhoz, mint még soha semmit. A pulzusom az egekben, a torkomban ismét gombóc, a szívem szerintem perceken belül kiugrik a helyéről, a dühömet egyre nehezebb kontrollálni.
Az írisz egyik, még épp zöld levelén észreveszek egy ragtapaszt. Át van ázva, a vér már megalvadt, bebarnult, a ragasztó azonban még tart. Remegő kézzel rántom le a kis levélkéről, és jól szemügyre veszem.
Apró kék betűk…

„Én téptem le. Már várom a végét.
Paula”


Nem egy átlagos sziromzárás, de kell egy kis újítás így a vége felé. Naa, mit gondoltok? Az utóbbi időben megfogyatkoztak az olvasóim. =( Hol vagytok? Adjatok jelet magatokról!

( 49 megtekintés )

Szólj hozzá:

Blurryface 2017. 12. 03. 17:51  
hubertó2015, köszönöm szépen a kitartást! Hogy lesz-e ezután valami azt még nem tudom, minden estre bízom benne. =D
Mademoiselle, ohh, pedig esküszöm, nem állt szándékomban egy unszimpatikus főszereplőt kreálni. Amúgy én is jobban szeretem Paulát, de ez kulisszatitok. =DD
Lillusi, nem ígérek sírást, nem vagyok a egy sírós-hangulat-teremtő. =( De majd igyekszem.

Lillusi 2017. 12. 02. 16:23  
Akkor most Paula meg akar halni, csak még nem sikerült neki? Vagy nem? Hm. Jó rész volt, mondjuk kicsit csalódott vagyok, mert azt hittem, tényleg halott már :''D (((énsírniakartamdehátakkormajdpárrésszelkésőbb)))

Mademoiselle 2017. 12. 02. 13:32  
Szóhoz sem jutok. Bár, nekem egyre jobban úgy jön le, hogy Linn nem is szereti Paulát... Azt hitte halott, akkor szerette. Amint életben van, ott hagyja. Nyilván volt oka kiugrani az autó elé. Nem szeretem Linnt, pedig ő a főszereplő.

hubertó2015 2017. 12. 01. 21:30  
Naon tetszik még mindig *-* S sok szeretettel várom a folytatást *-* Imádom a stílusod, s ha egyszer véget ér a töri(sajnos), remélem előrukkolsz valamivel. :3


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2017 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat