Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Paamy)

Virágszirmok - 15.
Megosztás: f

Virágszirmok - 15.

Åttonde

- Gondolom mondták magának a recepción, hogy nem engedhetem csak úgy be ebbe a szobába – mondta a boncmester kisasszony, miközben a koromsötét és továbbra is kihalt, azonban erőteljesen sípoló folyosón haladunk. A hangja vidám volt és csilingelő, szinte láttam magam előtt, ahogy belevigyorog a sötétbe.
Ez a nő komolyan ilyen boldogan beszél a hullákról? És én komolyan tudom még tartani a feltörekvő könnyeimet? Valaki nagyon sürgősen mondja már meg, hogy mi a fene történik itt!
- Nem igazán – suttogom elcsukló hangon, - mivel, hogy nem volt senki a recepción – teszem hozzá magamban.
- Nem? Nos, Anderssont tegnap a testőre magánszobába helyeztette, ahová csak hozzátartozókat engednek be, illetve azokat, akiket Paula fogad. Maga hozzátartozó?
Most komolyan? Egy halottat ki akar meglátogatni, ha nem egy hozzátartozó? Egy hozzátartozó is… valójában minek? És miért kell egy halottnak külön szoba? És a halottak hogy fogadnak bárkit is? Ezek ki vannak állítva? Látszik, hogy nem vagyok tisztában az ilyesmikkel. A szöveteit legalább láthatom? Esetleg az eredményeket?
Vagy Paula nem is halott? Hahó, valaki legyen szíves és válaszoljon a kérdésemre, de sürgősen, mert mindjárt elkezdek bömbölni!
- A barátnője vagyok – „voltam”, motyogom, de azt már csak magamnak szánom.
- Partner?
- Igen – bólintok a szememet forgatva. Hogy lehet, hogy még nem értesült a friss pletykákról? Elvégre a múlt héten címlapon voltunk, mint egy pár, méghozzá elég konkrét képpel. Az ilyesmi fényképeket nem lehet félreérteni.
- Megmondaná a nevét?
- Mármint a teljeset? – sistergem a fogaim között, erősen koncentrálva arra, hogy nehogy a beszéddel utat engedjek a könnyeimnek.
- Mit gondol, boldogulok, ha csak a becenevét mondja? – néz rám úgy, ahogy a bolondokra szokás.
- Sigrid Linn Bräthen Nielsen – nyögöm ki kelletlenül. Mikor mondja már el végre, hogy mire kell a nevem, ha Paula úgyis halott? Csak bökje már ki, hogy mi van, mert a torkomban már annyira feszít a gombóc, hogy azt hiszem, perceken belül kiszakad.
- Egy pillanat, - itt várjon! - Aztán, mint valami könnyű nyári szél, ott hagy egyedül a hullasötét patológia hullaszagú folyosóján, hogy itt várakozzak.
Ott állok a folyosón csendben az idegességtől szinte azt sem tudván, hogy hol vagyok. Nem telik el két perc sem, valami elképesztően kemény és hideg tárgy vágódik neki a fejemnek, én pedig ijedtemben akkorát sikítok, hogy valószínűleg az összes boncalany felkel miatta.
- Jaj, elnézést, miért állt az ajtóba? – hirtelen nagy fényáradat tölti meg a szűk közlekedőt, én pedig még mindig remegve nézek szembe a boncmester-barbibabával.
- Bocsánat, nem láttam az ajtót – motyogom folyamatosan nyelve a könnyeimet, amiknek immár dupla okuk lenne előbújni. Egyrészt Paula, másrészt a fájdalom miatt.
- Semmi gond. A lényeg, hogy beengedjük Andersson szobájába, beszéltem a testőrrel, tudja, ki maga – és eddig a szent pillanatig bírom. Legyőz a fájdalom, ami kívül és belül is fojtogat, és alig hallhatóan elkezdek sírni, míg a nő hátat fordítva nekem újra kinyitja az ajtót.
- Öhm… lehetne egy rövid, de fontos kérdésem? – szipogom.
- Természetesen.
- Izé..- Pa-pa-paula Iris Anders-so-so-son… öhm… szóval ő most akkor tulajdonképpen ha-ha-halott? – zokogok fel, amint a mondat végére érek.
A nő szeme elkerekedik a hatalmas szempillái alatt, mikor végre felém fordul. A szája gusztustalan vigyorra húzódik, a szeme sarkában pedig megjelennek az apró szarkalábak. Rémülten nézek rá, a hatás kedvéért be is csukom a szememet, mert szinte érzem, ahogy az arcomba köpi az igent. Bizarr perverzió. Bíp. A sírásom egyre hangosabb lesz, de tulajdonképpen nem is érdekel. Gyorsan peregnek előttem az együtt töltött pillanataink apró kis képkockái:
Paula leheletfinom ajkai a vállamon. Paula ujjai a derekamon. Paula jéghideg lábujjai a combomon. Paula haja a mellkasomhoz ér. Paula nevet. Visszhangzik a szobában, a teremben, a kórházban. Nyitott szájjal kacag, a fogai megvillannak a neonfényekben, majd hirtelen a csilingelő nevetés átvált idegőrlő sípolásba, ami egyre hangosabb, Paula fogai eltűnnek, látom, ahogy sorra hullanak ki, a mosolya eltorzul, a bőre hámlik. Sikít. Sikítok.
Aztán a sípolás ismét nevetésbe csap át. Kulturált nevetés, inkább csak kuncogás, de ez nem Paula hangja.
- Maga azt hitte, hogy egy halotthoz akarom bevinni? Azt hitte, hogy halott? Nyugodjon meg! – karolja át a vállamat valószínűleg a boncmester lány. – A baleseti sebészetet egy fél éve helyeztük át ebbe a melléképületbe – mutat a folyosóból nyíló váróterem irányába, - mostanra sikerült befejezni a felújítást. Bár nem látszik, mert sajnos kiégett a lámpa, de a folyosó felénél körülbelül van egy leágazás. A patológia arra van, és egyébként oda civilt nem engedünk be. Itt, a végén van ez a bazinagy és elképesztően nehéz ajtó, a baleseti sebészet ajtaja. A táblákra sajnos azóta sem sikerült kiírni a helyváltozást, pedig már fél éve áthelyeztük az osztályt. Szóval nyugodjon meg, a művésznő nagyon is életben van – simogatja a hátamat a nő, miközben lassan támolygunk az immár lámpafényes baleseti sebészet osztályán.
Még mindig zihálva veszem a levegőt, és bár már a legnagyobb kő leesett a szívemről, az a feszítő, kellemetlen érzés még mindig ott bujkál a mellkasomban és a torkomban. A végén már nem is a fájdalomtól, hanem a megkönnyebbüléstől sírok. Csak oda akarok menni Paulához, átölelni, megbocsátani neki, és soha, de soha többé el nem engedni.
Az ég szerelmére, Paula Iris Andersson, szeretlek!

( 30 megtekintés )

Szólj hozzá:

Blurryface 2017. 12. 03. 17:52  
Zulu, hmm, köszönöm szépen. ;)

  - megszűnt felhasználó - 2017. 11. 30. 19:15  
Olyan jó!!!!!


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2017 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat