Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: دُنْيا)

Aylanmar, a vadász
Megosztás: f

Aylanmar, a vadász

A Labirintusról mindenki hallott. Mindenki hallotta, hogy hatalmas, de azt nem, hogy mekkora egész pontosan. Mindenki tudja, hogy veszélyes, de senki, hogy miért is. A Labirintus egy örök rejtély, amely éhesen, mélyen és sötéten fúródik a földbe városok és folyók, romok és dombok alatt.
Valaha a Labirintus összeköttetésként szolgált, olyan időkben, mikor a felszín nem volt biztonságos. A Labirintus pókhálóként fonta körbe és húzta magával a mélybe a városokat, le, a pusztulásba. Ma már az embereknek nem kell félniük a felszíntől, és a Labirintus a sötét mélység szimbóluma lett, valami, amitől már rettegni kell. Ha odafent nem, hát odalent találnak félnivalót.
Aztán a Labirintus új gazdára talált egy Rochnor névre hallgató befolyásos üzletember képében, aki megvette és saját befektetései helyszínévé varázsolta a Labirintust. Rochnor ugyanis új üzletbe vágott, és azokat a lényeket zárta be a Labirintusba, akiktől az emberek a felszínen rettegtek – a sárkányokat. És a hálapénznek köszönhetően, amit a megmentett emberek fizettek neki, Rochnor ezt egy roppant jövedelmező befektetésnek gondolta. És feltett szándéka volt, hogy ha kell az utolsó sárkányt is befogja, amíg rá nem jön, hogyan lehet megölni őket. Bezárja őket a Labirintusba, és addig tartja őket láncon, míg valamibe bele nem halnak. Ugyanis a sárkány komisz népség, még senki nem tárta fel a módját, hogyan lehet tisztességesen sárkányt ölni.
Egészen egy balesetig, és Rochnor kitartó próbálkozásáig. Ez volt a szívrobbanás.

Rochnor persze nem egyedül dolgozott. Sőt, igazából nem is ő dolgozott. Viszont ő foglalkoztatta a térség szinte összes sárkányvadászát, olyanoktól kezdve, akik még sárkányt sem láttam, az olyanokig, akik többet is befogtak. Ilyen volt Aylanmar is, Rochnor egyik kedvenc vadásza. Feladta a korábbi életét, hogy sárkányokra vadásszon, egy sérülés miatt viszont már csak a Labirintus őrizte, míg vissza nem nyeri korábbi formáját. Amit Aylanmar nem is bánt, mivel így legalább szemmel tudja tartani a sárkányokat. Éjjelente szokta a folyosókat róni, a kezét rituálisan végighúzza a nedves kőfalon. Nem volt ez máshogy most sem.
A Labirintusnak áporodott, nedves föld szaga volt. Persze, hiszen kilométer mélyen húzódott, távol a figyelő szemektől. Egy tégla, még egy, és már csak a fekete föld tartotta a mennyezetet. Ilyen távol már fáklyák sem voltak, Aylanmar kezében egy régi olajlámpás nyikorgott. Ezen a távoli, semmibe vesző szárnyon csak három sárkány volt. Malokai, Radash és Octo Derion; mind a hárman alakváltók. A legveszélyesebbek, és akiket a legnehezebb elfogni. És megölni.
Aylanmar már csak a saját szívverését és lélegzet vételeit hallotta. Távol volt mindenkitől. Ugyan föld alatt voltak, mégis úgy tetszett, hogy éjjel a Labirintus is sötétebb. Napok óta nem volt a felszínen. Itt volt rá szükség. A lámpás imbolygó fénye kevés sikerrel hatolt át az árnyakon, Aylanmarnak viszont nem volt szüksége fényre, hogy tudja, merre jár. Sokszor tette már meg ezt az utat, a lámpás csak biztosíték. Kivételes nap volt, Aylanmar egyedül ment. Vagyis nem visznek el senkit kísérletekre, vagy hajtóvadászatra.
Aylanmar a füle mögé tűrte a haját a szabad kezével, majd kinyújtotta oldalra, ujjaival finoman tapogatózva. Hideg, tömör, barátságtalan, acél. Elérte a ketreceket. Magában számolta a lépéseit, és amilyen hallkan csak tudott, megállt a harmadik ajtó előtt.
– Kivételes nap van – hallott egy hangot –, egyedül jöttél.
A hang halk volt, makacs, ugyanakkor elgyötört. Kezdték megtörni az itt töltött hetek és órák. Fém csikorgott odabentről. A láncai biztosan tartották, bár ki tudja, meddig. Talán ki kellett volna peckelni a száját – gondolta Aylanmar.
– Azért vagyok itt, mert az enyém az éjjeli őrség. – Aylanmar törökülésbe ült a hideg földre, és letette maga mellé a lámpását. – De nem tartozom neked magyarázattal.
– Tudom. Hiszen azt jelentené, hogy beszélned kellene róla. – A hang, Octo Derion hangja színtelen volt, beletörődött, hogy nem kap válaszokat. És már rég nem az őrségre gondolt.
Aylanmar nem válaszolt azonnal, a sárkány is hallgatott.
− Ma éjjel felmegyek – vallotta be a lány. − Ezért vagyok itt. Lord Rochnor vadászatot tart a rengetegben, és felviszem Malokait.
− Az övé az első ajtó. Valami mégis elhozott téged idáig. Csak nem a lelkiismereted?
− Nem. A ketreced mellett hagytam a kulcsokat. − Azzal Aylanmar feltápászkodott, kezébe vette az olajlámpást, és a fényénél a falból kiálló kis szöget kereste, ahova előző nap a cellakulcsokat függesztette, hogy ezzel is jelezze a sárkányoknak, hogy közel a szabadulásuk kulcsa, de sosem fognak kijutni. Ujjait a fém fogantyúkra kulcsolta, és leemelte a zörgő kulcscsomót.
− És mire vadásznak? A Lordék. − Aylanmart meglepte Octo Derion hangja, szinte már el is feledkezett róla, hogy ő is ott van, az ajtó túloldalán. Az utolsó szót annyi gúnnyal és megvetéssel ejtette ki, amennyitől egy előkelő hölgy már a repülő sóért kiáltana. Aylanmar a válla fölött válaszolt, miközben kereste Malokai kulcsait:
− Mit gondolsz? Sárkányra csak sárkánnyal lehet vadászni. − Az utolsó amit Octo Derion hallott, a kulcsok és láncok csörgése volt, és Malokai elfojtott hangja a szájpecek alatt.

( 63 megtekintés )

Szólj hozzá:

Randy 2017. 11. 14. 19:04  
Pff, megfeledkezett róla. Hát, akkor írj még egyet, búzavirág! *arrogáns, követelőző tekintet*

دُنْيا
 
2017. 11. 14. 19:01  
Oh, Ánizsról meg is feledkeztem :o Végtére is, folytathatom, egy részt még pont írhatok, hogy ne lógjon annyira a levegőben a történet ^^

Randy 2017. 11. 14. 8:14  
Az Ánizst nem folytatod?

Pinghorizon
 
2017. 11. 14. 7:16  
Óóó.^^ Már nagyon vártam, hogy beküld ezt a történetet. Mit ne mondjak, nem csalódtam. Ugyanazt tudom mondani, mint eddig, szuperül fogalmazol. Hozod a folytatást, ha szépen kérem?<3 Nem mellesleg hibát sem találtam benne, szóval dupla pacsi.


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2017 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat