Újság >> „Az én cicám“

Ezernyi kérdés és gondolat kavargott a fejemben. A hely hideg és kényelmetlen volt. A sarokban kuporogtam egy gyűrött rongyon.
Elindultam előre, majd hirtelen megtorpantam. Rácsok állták az utamat. Pengeként hasított belém a borzasztó felismerés: menhelyen vagyok!
A gazdám már meséllt nekem róla: tudtam hogy szörnyű hely. Megfordultam és ekkor megpillantottam a szomszédos ketrecben egy csíkos kiscicát. Láttam rajta hogy beteg. Békésen aludt. Odasiettem hozzá, és egy darabig csak néztem. Megböktem a mancsommal. Épp indultam volna vissza , amikor nyöszörgésre lettem figyelmes. Ő volt az! Kinyitotta a szemét és felém fordult. Már semmi nyoma nem volt rajta betegségnek. Nyikkant egyet, mintha ezt mondaná: köszönöm!
-szívesen -feleltem. Visszamentem a sarokba. Mit is köszönt meg a cicus? Biztos, hogy felébresztettem... de az előbb szentül láttam rajta hogy beteg... most meg semmi baja. Gondolataimba merülve láttam neki a rongy mellett elhelyezett ételhez. Hal íze volt. Hirtelen  eszembe jutott a gazdám. Hol lehet most? Vajon hiányzom-e neki? Ő bezzeg sosem adott volna nekem halas eledelt... tudta hogy nem szeretem. Zokogva vetettem magam a rongyra, fellökve a vizesedényt. Ekkor vettem észre a másik szomszédomat: a kutyát aki felkergetett a fára! Ő is aludt, pedig már közel jártunk a délhez, ezt biztosra vettem. Egy vékony csík húzódott a hátán, biztos a befogáskor szerezte. Őt is néztem egy darabig. A sebhely a szemem láttára gyógyult meg! Tudtam, hogy ez nem lehet véletlen.