Újság >> Történetek / Sorozatok

(ellenőrizte: Pinghorizon)

Voltak virágok, melyek elhervadtak
Megosztás: f

Voltak virágok, melyek elhervadtak



  Sakuya némán állt a régi könyvesbolt előtt, kezében a bőröndjeivel. Fekete tincseit szalaggal kötötte össze, de így is szanaszét lengedeztek ében fekete loknijai. Az öreg férfi lassan vánszorgott ki, kezében egy könyvel.
- Búcsúzni jöttem - mosolygott zavartan a fiú nyelvén megannyi hálaódával, mégis csak ennyit tudott kibökni. A férfi felé nyújtotta a zöld fedelű könyvet s némán bólintott, jelezvén vegye el, ez az övé. Sakuya esetlenül nyúlt a kincs után, majd szemeivel átfutotta a címen.
- Jegyzetek? - forgatta a kezeiben, majd vigyorogva kabátzsebébe mélyesztette - pontosan elfért benne.
- Remélem, megtalálod magad - ölelte át a fiút. Remegő kezei szomorúan markolták a vékony vállakat, melyek némán rázkódtak, miközben a fiú a férfi ruhájába temette a könnymosta arcát.
- Vigyázzon magára - suttogta...

  Lovaskocsit fogott magának - kevesebbnek bizonyultak, mint a taxik - így olcsón megúszta az utat egészen a kikötőig. Megérkeztekor köszönetet mondott a kocsisnak s kifizette a vitel díját - kicsit ugyan sokallotta, de amint meglátta a kikötőt, elfelejtette minden anyagi gondját, s inkább a távoltól való idegenkedés lett úrrá rajta. Rémülten meredt a hatalmas fémdarabra - akárhányszor is látta távolról ezeket monstrumokat -, mindig rettegve figyelte, hogyan szántják a habokat. Akkor még sose fordult meg a fejében, hogy egyszer ő is rákényszerül, hogy felszálljon ezekre a veszélyesnek tűnő óriásokra. Térdei remegtek, testéből még az élet is elillant, csak egy fabábu pislogott a vidáman trécselő utasokra. Eddig még sose gondolkozott el azon, mennyire is különbözik ettől a népségtől - ugyan London utcáin megannyi ember megfordult - mégis a saját törzsét sose találta. Mindig kilógott ében fekete, hosszú tincseivel, velejéig hatoló jég kék szemeivel s kicsit világosabb tónusú bőrével. Sokszor megjegyezték, hogy lehet púdert használ, mint korukban a fiatal hölgyek - talán ezért is vettették rá szemüket a férfiak... Sokat menekült előlük. Mindegyik karmaiba akarta zárni a művelt kismadarat. Dísztárgyként kezelték, játszadoztak vele. A néni alig akarta most is elengedni, féltette, hogy valaki kezet emel a „gyermekére". De Sakuya rendíthetetlen volt. Látni akarta azt a másik világot. Vonzotta, mert alig tudta elképzelni, milyen is lehet... Miközben felkászálódott a hajóra észrevette, hogy katonai egyenruhába öltözött - mégis nem angol úriemberek - álldogálnak az egyik oldalon. A sötét tincsek, a hófehér bőrök valahogy nosztalgiát ébresztett benne. De, amint észrevették, hogy őket figyeli, ajkaikra gúnyos mosoly kúszott s elkezdtek felé közeledni.  Lesütötte a szemeit s próbált elvegyülni a megannyi ember között. Leült egy padra, mely a hajó orrában pihent, asztalok s székek társaságában, nem beszélve az édességekkel megrakodott pultokkal s a pavilonnal, melyet felvontak, hogyha véletlenül elered a zápor, megbújhasson itt, a tengert szemlélő kíváncsi népség. A férfi ugyan tudta, hogy most a kiváltságosokkal utazik, mégis legszívesebben a rabszolgákkal ült volna a hajó aljában. Érezte, hogy szemek követik minden mozdulatát. Pedig csak olvasott. Néha ha felpillantott a szikrázó habokra. Az óceán sós illata felkúszott orrába s mosolyt csalt gyermekded arcára, fekete tincseit tépázta a szél, mely ugyanakkor gyengéden kapaszkodott a fiúba, hogy megtartsa.. a zuhanástól. Összecsukta a könyvét s ajkába harapott. Könnyek gyűltek a szemébe, de nem mert sírni... Ha elerednek a könnyei azok a vadállatok, megtámadhatják... vagy. Nem mert a másik példára gondolni. Összehúzta magát s felsóhajtott.
- Minden rendben, kedvesem? - hajolt le hozzá valaki vállára téve kezeit. A fiú felpillantott, mire összetalálkozott egy mogyoróbarna szemű fiatal nővel, aki ugyanolyan ruhát viselt, mint a levél bélyegén álló alak.
- Persze - bólintott. - Semmi bajom. - mosolygott hazugan. A nő átlátott a szitán s lehuppant az idegen fiú mellé. Arcát fehér maszk takarta, szemein vörös és kék festék pihent, ajkait ugyanolyan vörös anyag mosta.
- Mi járatban? - kérdezte mosolyogva. A fiú szíve, majd kiugrott a helyéről, olyan ideges volt. Fogalma se volt mit válaszolhatna.
- Keresem a múltam - buktak ki belőle a szavak. - Ez a gyűrű bizonyítja, hogy jó úton haladok. - emelte ki az inge mögül az ezüst gyűrűt. Mintha a nő arca megrezdült volna egy pillanatra, majd óvatosan megjegyezte.
- Megpillanthatom közelebbről is? - a fiú hezitálás nélkül kiakasztotta a nyakából s átnyújtotta. - Mellesleg a nevem Mei. - mutatkozott be a hölgy.
- Sakuya - mire a nő megint rákapta a tekintetét. - Valami baj van talán? - értetlenkedett.
- Semmi, kedvesem - meredt rá a nő, majd mintha könnyek gyűltek volna szemeibe. - Csak... kedves gazdámnak van egy hasonló gyűrűje... s egy hasonló története... - a rózsaszín ruhájú hölgy szomorúan forgatta a kezében a gyűrűt, pedig legszívesebben örömében ordított volna.

  A férfi szuszogott s halkan nyögdécselt, alig tudott felülni. Megtámasztotta magát a karjain, de amint rájuk nehezedett volna, éles fájdalom nyílalt az oldalába. Ez volt élete legrosszabb csatája. Rövid tincsei csapzottan pihentek a fejét takaró kötésben, meztelen felsőtestén, pedig megannyi lila s kék folt éktelenkedett.
- Rosszabbul is elsülhetett volna... amúgy is kigondolta volna, hogy egy katonai csapat lázadt fel - jelent meg egy ülő alak előtte. Nagyokat kellett pislognia, hogy a körülötte táncoló foltokból rájöjjön, kivel is áll szemben. Ugyan a gúnyos hangot - mely zene volt füleinek - bárhonnan felismerte volna, most látni akarta a vigyorgó arcot is. - Milyen jól jártunk, hogy a táborban maradtam! - Miyamoto óvatosan felült, majd a kezeibe temette az arcát.
- Megsérült az embereim fele - suttogta. - Miféle vezér vagyok én?
- Túl jószívű, nem végeztetted ki a galádakat azonnal, ezért tudtak nektek ugrani - hányta a szemére Ren. - Örülhettél, hogy arra járt egy daimyo s jól megregulázta őket.
- Kivégeztetett egy egész szárnyt - mormolta magában. - Az én hibámból... Ha - a férfi pofonvágta Miyamotot, aki könnyes szemekkel meredt rá.
- Nem tudom mit láttál a múltban - sütötte le szemeit, miközben kezeit ökölbe kulcsolta. - De ha örökké menekülsz végül a saját kardod végez veled.
- Hősi halált már nem halhatok - nevetett. - Nekem csak a te kezed által vesznem... lenne dicsőség...

Szómagyarázat:
Daimyo: földesúr

Köszönöm szépen, ha elolvastad >< Ugyan, újból nem történt semmi érdekes, esetleg főszereplőnk útnak indult, a parancsnok pedig egy kicsit megsebesült... Remélem elnyerte tetszésetek, s sajnálom, hogy ilyen sokszor rabolom az időtöket. Köszönöm a nevezést is, ahhoz képest, hogy nem sok mindent mutattam még xd *Jövőhéten ugyan lehet csak egy-két rész lesz, biztos mér mindenki rosszul van tőle*

( 38 megtekintés )

Szólj hozzá:

Fantáziai 2017. 08. 13. 14:37  
Rendben, igyekszem addig is értelmezni a történteket^^

hubertó2015 2017. 08. 13. 13:18  
Köszönöm szépen, a dolgok lassan bontakoznak ki, szóval kell egy kis idő míg megérted, mi-miért történik :3

Fantáziai 2017. 08. 13. 8:47  
Aaaa nagyon szomorú, hogy nem én ellenőriztem !!! De!!! Itt vagyok és elolvastam
Aaa nagyon tetszett! Ugyan sok mindent még nem értek, vagy nem tudom...mindegy, remélem hamarosan jön a kövi rész!


 
  CicaNevelde  · Copyright © 2007-2017 · Minden jog fenntartva. · Használati feltételek & Jogi és adatvédelmi nyilatkozat