 11. fejezet: Marosi Pista bácsi
Elővettem egy zsebkendőt, és beletrombitáltam. Levi aggódó tekintetéből az az én-megmondtam tekintet lett, amit nem szerettem túlzottan.
- Akkor mire várunk?! Apáék biztos nem sejtik, hogy a figyelmeztetésük ellenére rögtön kimegyünk az erdőből, hát menjünk! - türelmetlenkedett az öcsém.
- Jó; de akkor megint jön a kérdés: mi legyen addig a kicsikkel? - aggódtam.
- Nekem, neked és Megmentőnek muszáj eljönnie. Fickó itt marad Fanniékkal.
- Nem! Én menni akarok segíteni! - toppantott Fanni.
Ránéztem, és elmosolyodtam. Odamentem Petihez, és megkérdeztem tőle:
- Öcsikém! Lenne egy kérdésem. Így szól: Ha te most itt maradnál a húgoddal meg az öcséddel, és Fickóval, s valamelyik baba elkezdene sírni, te mit tennél?
- Ha álmos, elaltatnám, ha éhes, megetetném, ha meg pelyust kelly cserélyni, akkor lyetenném a földre, és várnám, hogy elyajudjon! - elnevettem magam.
- Nincs más hátra, Levente, Fanninak is itt kell maradnia!
- Nem!! - kiáltott Fanni.
- Tudjátok, mit? - szólt Levi. - Én itt maradok Katóval meg Tomival, s aki akar, az még itt maradhat. Fickót vigyétek!
Peti úgy döntött, ha nem neki kell pelenkáznia, marad Levivel. Fickó csatlakozott hozzánk, így már négyen voltunk: Fickó, Megmentő, én és Fanni.
- Mindenki megvan? - kérdeztem, kézen fogva Fannit, és magamhoz intve Megmentőt. Fickónak nem nagyon lehetett parancsolni, előrerohant. Fanni kihúzta a kezét a kezemből, és azt mondta, tud ő magára vigyázni. Ebben én is biztos voltam, de azért nem akartam, hogy megint leguruljon egy lejtőn... Elindultunk.
( 357 megtekintés )
|
