Újság >> Történetek / Sorozatok

Első szakasz.. Tagadás
Második szakasz.. Düh
Harmadik szakasz.. Alkudozás
Szerencsémre nem kell ott maradnom. Az a hely számomra olyan nyomasztó, már-már bosszant maga a szó is, hogy 'kórház'.  Persze a mostani helyzet sem jobb, mivel a sofőröm nem más mint Reita, mellette pedig Aoi. Mindketten annyira haragszanak rám.  Annyira fáj ez, nem akarom, hogy haragudjon rám bármelyikük is. Még csak beszélni sem beszélnek, nem hogy velem még egymással sem. Bár mondhatom szerencsésnek is, hogy nem nekem kell elől ülnöm. Bárki mellett is ülnék még nyomasztóbb lenne a légkör, így legalább nem is látnak. Jobb ötlet ilyenkor nem foglalkozni az egésszel, hiszen az ablakon való bámulás és a gondolkodás megteszi a kellő hatását. Talán a gondolkodásról le is tehetnék, semmi értelme. Nem is annyira figyelek oda a látványra, lehet azért is lep meg mikor hirtelen megállunk. Persze nem az én házamnál, Aoi barátunk házánál.
-Köszönöm Reita, boldogulsz egyedül is?-szólal meg Aoi miközben már a kocsi ajtaját készül bezárni. Szóval tehát tényleg ilyen problémás lennék?
-Boldogulok, ne aggódj.-ennyit kap válaszként, ráadásul egy.. mosolyt is?! Ez a mosoly inkább furcsa, mintsem bíztató.  Ez a rövid 'beszélgetés' féle elég sértő is.. mintha én nem hallanék, vagy talán mintha egy rettentően problémás kisállat lennék akit egy ember nem is tud rendesen gondozni. Tudják, hogy nem tudok ilyesmit szó nélkül hagyni, de tévedés.. Ruki kivételesen nem szólal meg, jobb ha inkább újból elkezdek a kocsi ablakán bámészkodni. Az ajtó becsapódik, majd mi is elindulunk, annyi szerencse, hogy nem lakok messze, hamar odaérünk. Reita egyenesen kilök és közli velem, hogy minden nap eljön. Bármennyire is megmakacsoltam magam és nem szólok hozzá azért ezt őt nem tartja vissza. “Legalább Koron-chanra gondolj Ruki-san. „ Igen-igen, megértettem.  Végre itthon, ez a nap legjobb pontja, még mindig szörnyen vagyok, de.. Ez vicces.. nem tudok semmit mondani ami ezt megcáfolná. Még mindig szörnyen vagyok, és itt vége van, ezt nem tudom folytatni, nincs de. Semmi nem változott a reggeli állapotom óta csak annyi, hogy a kezem be van kötve és talán, hogy még fájdalmasabb a dolog. Olyan felesleges és bosszantó dolog ez. Nem igaz, inkább én vagyok a felesleges és bosszantó. Gyerekes és idióta.. folytatnom azt hiszem nem is kellene.  Megfelelő döntés lenne ha inkább innék valamit, az elfeledetné velem legalább most, erre a kis időre mindezt. Ha jól emlékszem van valami ital is itthon, azt hiszem ha meginnám is csak pocsékolnám, de nem érdekel. Nem érdekel, mert ezt az egy üveget magamra áldozom bármennyire is felesleges. Megiszom az üveg teljes tartalmát, de őszintén azt sem tudom, hogy mi volt az, de nagyon sok volt. Megint nem érzek semmit, megint ne fáj semmi, csak belül mardos valami szörnyen. Inkább a szivem fáj mint a kezem, azt már érezni sem érzem. Azt hiszem a kellő hatást elértem, legalább sikeresen elalszom, végre elalszom és egy kis ideig a saját álmovilágomban vagyok. Nem akarok többet felébredni.