Újság >> Történetek / Sorozatok

 Rázott a hideg. Hűvös volt. Sőt! Hideg. Kellett volna az a bordó takaró rám, de nem mertem felállni, mert úgy éreztem, menten összeesnék. Lehunytam a szemem, és csak hallgattam Yuji egyenletes horkolását. Ami egyszer csak megállt. Kipattant a szemem. Yuji ráncolni kezdte a homlokát, majd hirtelen odakapott a mellkasára.
- Mi…saki…chan. –motyogta. Kezei elkezdtek tapogatózni a mellkasán, a hasán, maga mellett, majd kipattant a szeme, és olyan hirtelen ült fel, hogy még én is megugrottam. Ijedten nézett körbe, majd megakadt a szeme rajtam, és egy nagyot sóhajtott. –A frászt hoztad rám.
- Ezt mondhatnám én is…- mondtam, megszeppenve. Ő elmosolyodott majd lábait átlendítve a kartámlán alkarját ráhajtva a térdeire előre dőlt. Beletúrt a frufrujába, majd megdörzsölte a szemeit, és fáradtan rám nézett. Arcán maradt kezei közül látszott a huncut mosolya.
- Elképesztő álmod lehetett. –nevetett. Én elpirultam.
- Nem vagyok benne biztos, hogy csak álmodtam…- sütöttem le a szemem.
- Miért mit álmodtál? –telt meg tekintete aggodalommal. Én hallgattam. Ha mégis álmodtam volna.. akkor..  nem akarom a kapcsolatunkat ezzel tönkre tenni. Potyogni kezdtek a könnyeim. Már megint. Felálltam, majd odamentem Yujihoz.
- Azt álmodtam, hogy magamra hagysz. –mondtam elvékonyuló hanggal, majd felzokogtam. Belevetettem magam Yuji karjaiba, és sírtam. Ő hátradőlt a fotelban, én pedig átvetve a lábam rajta sírtam az ölében. Átkarolta a derekam, és magához húzott. Nyugtatás képen megsimította a hajam.
- Nem hagylak magadra. –csitított. –Felesleges könnyeket nem szabad elengedni. –Eltoltam magamtól a mellkasát, majd belenéztem a szemeibe.
- Nekem nem vagy felesleges! Fontos vagy nekem. –ő pedig meglepődött a kijelentésen. Könnyeimet hullajtottam, de nem engedtem el Yuji pillantását. Meg kell értenie, hogy nekem szükségem van rá. Ekkor megláttam valamit a tengerszínű szemekben. Könnyeket. Rengeteg könnyt. Amik szabadon engedve kipotyogtak Yuji szemeiből, majd arcán végigcsordulva lepottyantak az állán és végül megállapodtak az én kezeimen, mit Yuji mellkasán tartottam. Sírt. Ugyanúgy, mint én. Szótlanul hullajtotta a könnyeit. Majd halványan elmosolyodott, és magához húzott. Beletúrta szőke fejét fekete hajamba, majd felszipogott.
- Nekem is fontos vagy Misaki-chan. –elmosolyodtam, majd én is átöleltem. Lehunytam a szemem, és abbahagytam a könnyeim záporát. Nem fog egyedül hagyni.. mert fontos vagyok neki. Ez olyan jó érzéssel tölt el. Arcomat beletemettem Yuji nyakába, majd hallgattam a fiú lélegzet vételét.
- Yuu-chan felébredt már?- hallottuk Ari-san hangját a lépcső aljából. Yuji felsóhajtott, amitől kirázott a hideg, mert éppen a nyakamba fújta a levegőt.
- Fel. –nyögte kicsit engedve az ölelésen.
- Lejönnétek akkor enni?
- Máris!- mondta, majd eltolt egy kicsit magától. Belenézett a szemembe, majd elmosolyodott. –Menjünk enni! –vigyorgott. Én is elmosolyodtam, majd letöröltem a könnyeket az arcáról.
- Jó! –vigyorogtam én is. Tényleg szükségem van rá, hogy el tudjam felejteni a valóságot, és őszintén fel tudjak nevetni, ha valami bánt.